Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten a Mahler családról.
A festő Oskar Kokoschka, az építész Walter Gropius, a zeneszerző Gustav Mahler, a költő-író Franz Werfel, a zeneszerző Alexander von Zemlinsky, a pap-teológus Johannes Hollensteiner, a költő Rainer Maria Rilke, a biológus Paul Kammerer, a festő Gustav Klimt, a drámaíró Gerhart Hauptmann, a karmester Bruno Walter – mi bennük a közös? Sok társuk mellett ők voltak a legfényesebb bolygók a századforduló szétesőben levő Habsburg Monarchiájának különleges univerzumában, ahol a Napot, amely körül keringtek és melynek gravitációs vonzása egyszer közelebbi, egyszer távolabbi pályára vezérelte őket, úgy hívták, hogy Alma Schindler, vagy ahogy férjei után ismerjük, Alma Maria Mahler-Werfel.
Hárman, a nőnél 18 évvel idősebb Mahler, a Bauhaust alapító Gropius és a kiváló író-költő Werfel a férjei voltak, Klimt, Kokoschka, Rilke, Kammerer, Hollensteiner, Zemlinsky (és sokan mások) a szeretői Almának, Bécs sokak szerint legszebb asszonyának. Ők valamennyien, a századforduló Bécsének káprázatos alakjai érkeztek jelképesen a Keleti pályaudvarra 2006 szeptemberében, ahol izgatottan vártam Mahler és Alma unokáját, Marina Mahlert, a Fesztiválzenekar Mahler Ünnepének díszvendégét.
Az, hogy a zenetörténet egyik óriásának az unokája érkezik Budapestre, ahol a nagyapa – ahogy jogos büszkeséggel szoktuk emlegetni – a Magyar Királyi Operaházat európai színvonalra emelte, és ahonnan – amiről inkább hallgatni szeretünk – a provinciális, antiszemita támadások miatt tízéves szerződéssel a zsebében két és fél év után távozni kényszerült, önmagában is felvillanyozó volt, de bevallom, nála is jobban foglalkoztatott Marina nagyanyja, Alma. Férfifaló, vonzó, excentrikus, magnetikus, önző, szexmániás, briliáns, antiszemita, hisztérikus, ellenállhatatlan – az egymást olykor kizáró jelzők egyszerre voltak érvényesek Bécs femme fatale-jára, egyszerre volt a legnagyobb intellektusok múzsája és életük megkeserítője, mígnem – valamennyiüket túlélve – élete utolsó két évtizedében, ahogy az őt jól ismerő Thomas Mann írta, új szerepet talált (ebben is remekelt): ő volt la grande veuve, a Nagy Özvegy.
Almának négy gyereke született: kettő Mahlertől, kettő Walter Gropiustól. Mahler első lánya, Maria Anna 1907-ben, ötévesen skarlátban halt meg, halálát Alma élete végéig annak tulajdonította, hogy férje, kihívva maga ellen a sorsot, megírta a Gyermekgyászdalok ciklust. Második lányuk, Anna, Marina édesanyja 1904-ben született. Mahler 1911-ben meghalt, özvegye 1915-ben hozzáment Walter Gropiushoz. Első gyerekük, Manon 1916-ban született, és 18 évesen, gyermekbénulásban halt meg. Alban Berg az ő emlékére írta csodálatos hegedűversenyét: „Egy angyal emlékére”. Második gyerekük, Martin 1918-ban született, de valódi apja – városszerte beszélték – Franz Werfel volt, akivel Alma csalta a férjét. Gropius a gyereket ennek ellenére sajátjaként ismerte el, de a koraszülött kisfiú tíz hónaposan meghalt.
Alma egyetlen életben maradt gyereke, Anna szobrász lett, nem is akármilyen, 1937-ben a párizsi világkiállításon nagydíjat kapott. Még anyján is túltett, ötször házasodott, férjei között volt Werfel kiadója, Paul Zsolnay és a jeles zeneszerző, Ernst Krenek is. Marina a negyedik házasságából született 1943-ban, Londonban, apja az ukrán karmester, Anatole Fistoulari volt.
Hát ez volt az elképesztő háttér, amelyből Marina törékeny alakja kilépett, amikor lesegítettem a bécsi gyorsról 2006 szeptemberében a Keleti pályaudvaron. A szülők-nagyszülők zaklatott, olykor kaotikus, egzaltált életét ismerve valami hasonlót vártam, de Marina ennek a tökéletes ellentéte volt: kiegyensúlyozott, szelíd. Egyfajta jóság sugárzott belőle, a segítésben-felkarolásban találta meg élete értelmét, legyen szó akár a Mahler-örökség ápolásáról vagy fiatal művészek támogatásáról. 2006-os első látogatását két további követte, a Mahler Ünnep díszvendége volt.
Szobrász anyja 1969-ben az olaszországi Spoletóban nyitott műtermet, hat hónapot ott dolgozott, hat hónapot Los Angelesben. Anyja halála után Marina örökölte a villát, a Casa Mahlerben, ahogy a helyiek hívták, gyakran látott vendégül pályakezdő festőket-szobrászokat az általa létrehozott Anna Mahler Társaság ösztöndíjával. Budapesten járva mindig elmondta, ha Olaszországban lép fel a Fesztiválzenekar, feltétlen látogassuk meg, de ezt afféle udvariasságnak hittük, amit talán ő sem gondol komolyan. Mígnem 2009-ben Perugiában koncerteztünk, és úgy alakult, hogy volt egy fél szabad napunk. Spoleto onnan alig másfél óra busszal, félve felhívtuk Marinát, mit szólna hozzá, ha másnap tényleg beugranánk hozzá. Azonnal igent mondott, bár sejthette, hogy egy százfős zenekar egy négyszobás villában nagy felfordulást tud okozni.
A kapuban várt minket, a kertben és a szalonban már meg volt terítve: szendvicsek, édesség, üdítők, kávé száz emberre. A villa elképesztő volt, a kert tele Anna Mahler szobraival, a szobákban itt egy Kokoschka-vázlat, ott egy Mahler-relikvia, a szalonban Klimt-grafika, Werfel-kéziratok, Zemlinsky-partitúrák, tátott szájjal bámultuk. Nem múzeum volt, élő valóság, a házigazda Marina világa, aki szerényen magyarázta, melyik képről-műtárgyról mit kell tudni: ez itt a nagypapa Freuddal, ez itt az anyám Alban Berggel és Max Reinhardttal, neki a család, nekünk Európa mesés múltja.
A 2006-os Mahler Ünnepen a zeneszerző nemcsak Marina révén volt jelen, egyfajta szellemidézésként maga is fellépett. A különleges történet 1905. november 9-én kezdődött, amikor Mahler felkereste a Welte & Söhne cég lipcsei stúdióját, és feljátszotta az általuk kifejlesztett Welte-Mignon gépzongorára négy művét, köztük az 5. szimfónia nyitótételének és a 4. szimfónia fináléjának zongoraváltozatát. Ekkor már létezett hanglemez, technikailag nem lett volna akadálya, hogy Mahler karmesterként, netán zongoristaként lemezfelvételt készítsen, de ilyenre nem került sor, a korlátozott hossz igazán az operaáriáknak és rövid hangszeres szólódaraboknak kedvezett. Az első teljes szimfóniafelvétel amúgy a magyar Nikisch Artúr nevéhez fűződik, 1913-ban Beethoven 5. szimfóniáját rögzítette a Berlini Filharmonikusokkal.
Ha Mahlerrel nem is készült lemezfelvétel, nagy szerencsénkre beleegyezett a gépzongora-felvételekbe. A Welte-Mignon technika – melynek titkát a cég féltve őrizte – félelmetes hűséggel reprodukálta a papírtekercsen rögzített zenei információt. Nem csupán az egymás után megszólaló hangokat lehetett az eredeti tempóban és ritmikában visszajátszani, hanem a dinamikát, sőt a pedálozást is. De hiába maradtak fenn majdnem sértetlenül a Mahler játékát rögzítő tekercsek, azok a gépek, amelyeken a felvételeket készítették, kivétel nélkül elpusztultak, az 1945 utáni kísérletek megszólaltatásukra nem jártak sikerrel. Az áttörés 1992-ben történt, amikor egy stuttgarti zongoraépítőnek, Hans Schmitznek sikerült rekonstruálnia az eredeti lejátszó szerkezetet. Ez a Vorsetzer, vagyis „előtét” zongora a pianínókra emlékeztet, szorosan a zongora klaviatúrája elé állítva kis filcezett faujjakkal üti meg az „igazi” zongora billentyűit. Két zongora van tehát egymáshoz kapcsolva, az egyik a tekercs perforációját alakítja át kalapácsok mozgásává, a másik egy szokványos koncertzongora, ezen szólal meg a zene.
Olvasva-hallva Schmitz munkájáról, meghívtuk a 2006-os Mahler Ünnepre, kis kamionban hozta magával a Vorsetzert és a Mahler-felvételek papírhengereit. Nem felejtem el, amikor több órás szerelés-beállítás után (a két klaviatúrának miliméterre pontosan kell csatlakoznia) először szólalt meg Mahler játéka, hátborzongató és gyönyörű volt. Az is nagy élmény, ha egy régen halott művész lemezfelvételét hallgatjuk, de itt nem egyszerűen hallatszott a zene, látszott is, leütődtek a billentyűk, fel-le mozogtak a pedálok, ott ült Mahler a zongoránál, éppen csak nem láttuk: a láthatatlan ember H. G. Wells klasszikus regényéből.
És a különleges élményt még lehetett fokozni. A 4. szimfónia utolsó tétele zenekarra és énekhangra íródott, a Mennyei élet még a mahleri életműből is kiemelkedik, egy angyal énekel angyali naivitással és szépséggel. Mahler ennek zongoraváltozatát játszotta fel, teljes hosszban, változtatás nélkül. Fischer Iván kitalálta, hogy egy énekes a tétel énekszólamát énekelje rá Mahler zongorafelvételére. Frankó Tünde vállalta a feladatot, nem mindenki mondhatja el magáról, hogy előadását maga Gustav Mahler kísérte zongorán, a programfüzetben így is tüntettük fel, végül is ez volt az igazság. Semmihez nem hasonlítható élmény volt, élő előadás egy száz éve halott zenésszel. Érdekes volt a közönség reakciója is. Ahogy várható volt, döbbent csendben, nem kis meghatottsággal hallgatták a darabot, a dilemma a végén jött, szabad-e megtapsolni egy száz éve halott zongoristát, ilyenben senkinek sem volt rutinja.
Marina megoldotta a problémát, elsőnek kezdett tapsolni. A színpadon ott volt a láthatatlan Mahler, a díszpáholyban az unokája, a színpad felett, mint minden Mahler Ünnepen, a zeneszerző hatalmas fotója. Ismert fénykép, a Bécsi Operaházban készült 1907-ben, de most mintha Mahler elégedettebbnek tűnt volna rajta. Ha nem is felejtette el, hogyan utálták ki Budapestről, a Mahler Ünnep sokat javított a közérzetén.
