Évezredes kapcsolat, a kultúra, a hit és a szépségimádat kötelékei fűznek minket, magyarokat az Örök Városhoz. Szeptember 22-27. között az Európai Hidak idei fesztiválján felmérhetjük: mit jelent számunkra Róma, és mit adnak nekünk a rómaiak?
Amor — egyes feltételezések szerint ez lett volna az antik Róma titkos szakrális neve, s habár ez bizonyosnak korántsem tekinthető, maga az elképzelés mégis árulkodó. Hiszen akaratlanul is tanúskodik arról a vonzalomról, amelyet Európa és a nagyvilág többi része táplál e hatalmas múltú város iránt. Mert legyen bár egy világbirodalom, a Pápai Állam, vagy oly hosszú küzdelem után végre az egyesült Olaszország fővárosa: Róma vonzerejét, szépségét és kincseit koronás fők és hadvezérek, egyházfejedelmek és művészek, no és persze egyszerű turisták tömegei csodálták és csodálják mindmáig.
Köztük megannyi magyar, Bakócz Tamás érsektől Ady Endréig, s közülük a művészek rendre meg is örökítik azt az erős és akár életfogytig kitartó hatást, amelyet Róma rájuk gyakorolt. Csorba Győző 1947-es költeménye, a Vers Rómából utolsó sorait idézve:
„Majd elmegyek innét, ismét hazatérek, / de bőröm alatt viszlek haza, Róma, / halk szőke folyód s a szelídke folyóra / hajló dombot, a szűk utcák rácsozatát, / és ha a lélek / perzsel, vagy ha világi ítélet / csap rám, öbleidben lelek újra hazát, / ó, Róma, szilárd anya-fészek”.
Csorba ezt a verset akkor írta, amikor — kevéssel a vasfüggöny leereszkedése előtt — irodalmárok, képzőművészek és más alkotók sora tölthetett néhány hónapot ösztöndíjasként a római Magyar Akadémián. Ezt az 1947–48-as nagy és emlékezetes vendégjárást, amelynek Weöres Sándor, Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes csakúgy részese volt, mint a festő Hantai Simon vagy a szobrász Ferenczy Béni, a fesztivál idején kiállítás idézi a Müpa tereiben. Arra a kérdésre pedig a Márai Olaszországa című, zenével is kiegészülő irodalmi program ad választ majd, hogy a Csorba-versben is felmerülő lehetőség, vagyis a menedékkeresés kényszere miként is kapcsolta Itáliához, két ízben is hosszú évekre, nagy polgárírónk, Márai Sándor életét és sorsát.
Természetesen a 19. századi Róma legnevezetesebb magyar lakosa, az éveket itt töltő, előbb házasodni vágyó, majd abbéruhát öltő Liszt Ferenc ugyancsak kitüntetett szerephez jut a programban, méghozzá a Fischer Iván vezényletével megvalósuló nagyzenekari koncerteken. A Budapesti Fesztiválzenekar estjén a nagyszerű Dejan Lazic’ szólójával a 2. magyar rapszódia és az A-dúr zongoraverseny hangzik el, mielőtt Bartók Béla egyfelvonásos pantomimje, A csodálatos mandarin megelevenedne előttünk a Duda Éva Társulat közreműködésével.
A Müpában újra fellépő Római Santa Cecilia Akadémia Zenekara koncertjén pedig — ismét Fischer vezényletével — két kórusmű, az O Roma nobilis és a Dall’alma Roma teszi érzékletessé — a Cantemus Vegyeskar hangján — Liszt és az Örök Város magasztos találkozását. Ez utóbbi koncerten Ottorino Respighi szimfonikus költeményei, vagyis római triptichonjának mesteri hangszerelésű darabjai, a Róma kútjai, a Róma fenyői és a Római ünnepek uralják a programot, bizonyságául annak, hogy Romulus és Remus hét dombra települt városa Itália honosai számára is nem szűnő csodálat tárgyát és az ihlet kimeríthetetlen forrását jelentette és jelenti máig.
És ez még akkor is így van, ha az olasz alkotók a maguk bizalmas közelsége révén akár meg is mosolyoghatják Rómát — vagy éppenséggel csúfondárosan nyelvet is ölthetnek rá. Ezt a bennfentes iróniát és gúnyt már a fesztivál filmvetítéseinek két olasz klasszikusa, Federico Fellini Rómája (1972) és Paolo Sorrentino A nagy szépség című alkotása (2013) jelzi számunkra. Audrey Hepburn és Gregory Peck szerelmes városbújócskája, az 1953-as Római vakáció éppúgy a több évezredes múlttal rendelkező Urbs varázsa előtt hódol, mint Woody Allen 2012-es őszikéje, a már címválasztásával is vallomást deklaráló Rómának szeretettel. Korántsem kizárólag az amerikai filmesek elmúlhatatlan Róma-vonzalmáról vallva.
A tágabb kitekintés immár hagyományos ambíciója persze ezúttal nemcsak Hollywoodot vonja majd látókörünkbe, de olyan muzsikusokat is, akik izgalmas működésükkel a mai Olaszország zenei életének változatosságát és örök nyitottságát igazolják. Így a filmzeneszerzőként világhírűvé vált Antonio Castrignanò és társai a talján csizma sarkát képviselő Salentói-félsziget tradicionális zenei világát és az abból származó új hangzásokat és közelítéseket kínálják. Torino szülötte, a Budapest Jazz Orchestra társaságában pódiumra lépő Roberta Gambarini a jazz világában és stílusközegében bizonyítja énekhangjának érzéki szépségét. Olaszul és angolul egyaránt dalokat énekelve, hiszen a művésznő az Egyesült Államokba átköltözve emelkedett a műfaj világnagyságainak sorába — és maradt meg mindeközben az itáliai báj és vonzerő ünnepelt képviselője.
