Itt, ezen a Fesztiválon nem volt bemelegítés, ráhangolódás, felvezetés, ez egy pillanat alatt megragadott, letaglózott, bombaként hatott, és innentől kezdve eldöntötte az elkövetkező hét nap sorsát, nívóját, jelentőségét, atmoszféráját.
Megátalkodott focirajongóként nekem a legendás, soha felül nem múlt angol-magyar, az évszázad mérkőzése, a híres 6:3 jutott eszembe, amikor drága Hidegkúti Nándor az első támadás végén huszonöt méterről hatalmas bombagólt eresztett meg az angol kapu jobb felső sarkába, és ez eldöntötte a meccs sorsát, nívóját, jelentőségét, atmoszféráját, meg a mérkőzés végeredményét.
A feledhetetlen Nándi bácsi szerepét ezúttal egy másik legenda, a zenei élet egyik ikonja, Gidon Kremer töltötte be híres zenekarával, a Kremerata Balticával, és adott olyan fülkápráztató koncertet az első két napon, amely bárhol a világon, bármelyik fesztiválon a csúcspontot jelentette volna.
Bármilyen furcsa és döbbenetes leírni, a zenei élet ikonikus egyéniségei fölött is elmúlik az idő, ők is öregszenek, még a nagy forradalmi újítókat is utoléri a sorsuk, az ifjú, lángoló titánokból is érett, mértéket jelentő, immár tradíciót képviselő klasszikusok lesznek.
Akadnak, akik ősz fejjel, roggyant háttal is permanens forradalmárok, de már cél nélkül, vaktában puffogtatnak, és akadnak, akik belefáradva az örök csattogtatásba, a tradíciók fő védelmezőivé válnak. És van néhány őseredeti kivétel, akik fittyet hánynak az idők változásának, a maguk teljesen egyéni útját járják változva és változatlanul, mindenre eltökélten. Ilyen Gidon Kremer is.
Az egykori sercegő, tüzes, elementáris lendületű ifjú titán, aki megváltoztatta a hegedűjátékról alkotott képzetünket, aki lehántott miden manírt, érzelgősséget, és csak a lényegre helyezte a hangsúlyt, mára megenyhült. Piazzollát és kortárs balti szerzők műveit játszotta, és rajongó ifjú zenészeinek társaságában a finom, pasztelles színek, a rafinált, incselkedő ritmusok, a finomságok, árnyalatok gazdagságának, a zene szabad, olykor spontán lélegzésének apostolává vált. Minden igaz, ami emberi, ami bennünk őszinte érzelmeket ébreszt, ami áthat, ami esélyt nyit, hogy nyitottabbak, őszintébbek, megértőbbek legyük. Kremer kissé hajlott háttal áll zenekara közepén, aztán no lám, felegyenesedik kortalan herceggé válik, és varázsos hegedűhangja messze tájakra visz el minket térben és időben – befelé.
A természet robusztus energiáinak, feszültségeinek, ősenergiáinak tobzódása hallatszik Lukács Miklós varázshangszerén, ahogyan Bartókot játszik a cimbalmán. Föld remeg, folyók áradnak, mennyek dörögnek, villámok csapkodnak, földrészek szabadnak szét, és kapcsolódnak össze – csakhogy ezek nem pusztítanak, hanem építenek, alakítanak, új szépségek, ragyogások, energiák kovácsolódnak. Bartók Román népi táncai ezt az ősgesztust, az építő, formáló alakító erők eredetét idézik meg újra, idézik tudat alatti emlékezetünkbe, idézik fel zsigereink mélyén. Azért történt vajon mindez, hogy egy pusztító, pogány élhetetlen világ legyen belőle? Dehogy! Lukács Miklós azon kevesek közé tartozik, akik pontosan értik, érzik a kozmikus üzenetet, akiknek a zsigereiben ott lappang a nagy titok, az őstermészet lényege, üzenete, kinyilatkozása, játékában ott lappang, ordít, sír, ujjong a lényeg. Frenetikus ritmusérzéke, valószínűtlen technikája, ujjongó lelke, sodró lendülete, mindent elsöprő pogány igazsága, minden hangja, futama, szünete, és újbóli belevágása ezt sugallja.
Az egész fesztivál egyik legnagyobb gesztusa, hogy utat enged mindennek, ami jó, igaz, szép, ami a lélekből fakad, amivel többek, igazabbak emberségesebbek lehetünk. Hogy bár szó sem volt róla, hogy Lukács színre lép, hogy műsorszám lesz, hogy csodás élménnyel gazdagít majd bennünket, de ha már ott volt, és ott volt egy cimbalom is, akkor mi sem természetesebb, hogy beugrott, hogy Kelemen Barnabással belekezdtek ebbe az elképesztő darabba, és akkora sikert arattak, hogy a hallgatóság szétvetette a Zeneakadémia Nagytermét.
A 3. vonósnégyes egészen különleges helyet foglal el Bartók életművében. Ilyen kijelentéssel persze túlzottan sokat nem kockáztat az ember, mert a zsenialitásnak ezen a legmagasabb szintjén minden egyes mű különleges, forradalmi jelentőségű, mindegyiknek megvan a maga teljesen egyedi helye nem csupán a bartóki életműben vagy a 20. századi kultúrában, de túlzás nélkül állítható, hogy az emberiség egész történelmében is. A kor minden számottevő eseménye megjelenik, tükröződik és kifejeződik ezekben az alkotásokban, és különösen igaz ez a hat Bartók-vonósnégyesre. Az első két opus még a próbálkozás, az útkeresés izgalmas alkotása. Az utolsó két vonósnégyes tragédiát, fájdalmat, közelgő szörnyűséget, pusztulást vet előre, mint József Attila kozmikus versei. A két középső kvartett, a húszas évek végének, egy viszonylag konszolidáltabb, vagy inkább a konszolidáltság vékony illúzióját nyújtó korszaknak a terméke, Bartók alkotó géniuszának megnyilvánulása. Az erőnek és finomságnak, a mívességnek és a szenvedélynek páratlan egysége. Az általam ismert előadások közül számomra eddig a Végh Kvartett előadása tűnt a legtökéletesebbnek, de mostantól ide sorolom az újjáalakult Kelemen Kvartett remekbe szabott produkcióját is.
Ők máshonnan, a végtelen szabadság felől közelítenek, és nyújtanak felülmúlhatatlan élményt. Szabadság hatja át ezt az interpretációt, ők négyen együtt szabadok. „Négyedül” vannak a teremtéssel, a világegyetemmel szemben, négy különböző mentalitású ember, négy kivételes művészi attitűd sajátos közelítése, és közös, alázatos kifejeződése, ami egybeolvad, és az egységhez szükséges különbözőséget felmutatja. Négy hangszer tud csak ennyire egységessé válni, négy magányos hangszer tudja csak felmutatni ugyanazt az egyet, a szuverén szabadságot kifejezni, ahogy a Kelemen Kvartett csodálatos játéka tette.
