Szólistaként és kamarazenészként egyaránt turnézik világszerte, csellóját gyakran karmesteri pálcára cseréli, repertoárja régizenétől a kortárs művekig nem ismer határokat. Nem csoda, hogy egyesek szerint Nicolas Altstaedt egymaga külön művészi kategóriát képvisel. A Fesztivál Akadémia Budapest közönsége több kamaraprodukcióban is hallhatta őt az elmúlt napokban.
– Mikor és miért köteleződtél el a kamarazene mellett?
– A kamarazene kezdetektől fogva központi szerepet játszik az életemben. Szerintem a kamarazenei repertoár lenyűgöző és elképesztően gazdag, emellett a kamarázás a legjobb útja annak, hogy az ember megtanuljon zenélni. Amikor szólistaként dolgozunk egy zenekarral, sajnos rendkívül korlátozott mennyiségű időt tudunk próbákra, elmélyült közös munkára fordítani. Ezzel szemben ha egy kamarazenei koncertre készülünk, hónapokat töltünk a partnereinkkel úgy, hogy mást sem csinálunk, mint beszélgetünk a darabokról és tanulmányozzuk őket. Sőt, akár éveken át fejleszthetjük a közös interpretációnkat. A kamarazenénél nincs jobb dolog a világon!
– Hogyan kezdődött a közös munka a Kokas–Kelemen házaspárral?
– A Lockenhausi Kamarazenei Fesztiválon, 2007-ben találkoztunk először. Már akkor elárulták, hogy három év múlva Kaposváron terveznek fesztivált szervezni, és meghívtak. Hihetetlen, rettentően izgalmas hét napot jelentett az a 2010-es fesztivál. Ott kerültem kapcsolatba sok olyan zenésszel, akikkel azóta is gyakran dolgozom, például Jonathan Cohennel és Pekka Kuusistóval. Játszhattam továbbá Kocsis Zoltánnal, és hallhattam Rados Ferencet, akit a Prussia Cove fesztiválon ismertem meg néhány évvel korábban. Katival és Barnával sokat játszunk együtt, turnézunk és felvételeket készítünk; nagyon hálás vagyok nekik, ők ketten tagjaivá váltak az én zenei családomnak. Mióta 2012-ben átvettem a lockenhausi fesztivál művészeti vezetését Gidon Kremertől, én is többször meghívtam őket.
– Mit jelent számodra, hogy a Lockenhausi Kamarazenei Fesztivál művészeti vezetője vagy?
– Hatalmas művészi szabadságot ad, és lehetőséget nyújt arra, hogy műsorra tűzzek olyan műveket, amelyeket szeretek vagy eljátszásra érdemesnek tartok. Gidon Kremer nagyszerű közönséget nevelt ki a harminc év során, amit a fesztivál élén töltött: a hallgatóink hihetetlenül nyitottak az ismeretlenre, legyen szó régizenéről vagy kortárs zenéről, úgyhogy gyakorlatilag bármit előadhatunk.
– Miben működik másképp Lockenhaus, mint a Fesztivál Akadémia?
– A különbségek nagyrészt abból következnek, hogy Lockenhaus kisebb hely, mint Budapest, ugyanakkor a fesztivál jóval nagyobb múltra tekint vissza: idén volt negyvenéves, míg a Fesztivál Akadémia még csak a hatodik születésnapját ünnepli. A Gidon Kremer által megteremtett szellemiséget nem akartam megváltoztatni, így például azt sem, hogy a művészek kizárólag a zenélés öröméért és barátságból jönnek el fellépni. De a legnagyobb különbség talán az, hogy a hely méretének és szellemének köszönhetően a műsort akár néhány órával a hangverseny kezdete előtt is megváltoztathatjuk – és ezt gyakran meg is tesszük, mert a koncertek programját sohasem nyomtatjuk ki előre.
– Ha feltámaszthatnál néhány művészt a múltból, akikkel már nem volt lehetőséged együtt játszani, kik lennének azok?
– Főleg nagy zeneszerzők, mint Beethoven, Schubert, Brahms vagy Bartók. Utóbbi remek zongorista is volt, nagyon szívesen játszottam volna vele. Szerintem minden zenész álma, hogy személyesen ismerhesse a régebbi korok zeneszerzőit is, és tanúja lehessen annak, hogyan adják elő a saját darabjaikat.
– Pár éve készítettetek felvételt Bartók fiatalkori zongoraötöséből Kelemen Barnabással, Kokas Katalinnal, Vilde Franggal és Alexander Lonquichcsal, a lemez 2020-ban Gramophone-díjat is kapott. Milyen érzés volt a fesztiválon élőben eljátszani a darabot?
– A zenét minden egyes alkalommal újjá kell teremteni. Nem számít, hányszor játszottunk egy darabot korábban, az adott koncert mindig olyan, mintha először találkoznánk vele. Ilyen szempontból semmi jelentősége nincs a felvételnek vagy bármilyen díjnak. Ami változik, az az, hogy minél többször játsszuk ugyanazt a művet ugyanazokkal a zenészekkel, annál inkább növekszik a szabadság és a bizalom. Merünk újabb és újabb dolgokat kipróbálni együtt, hiszen a művet és egymást is egyre jobban megismerjük. A felvételt nem magáért a lemezért van értelme készíteni, hanem a belefektetett munka miatt. Egyrészt a lemezre vett darabokba sokkal mélyebben beleássuk magunkat, másrészt nagyon tanulságos visszahallgatni, hogyan is játszunk. A mikrofonok nem kegyelmeznek, mindent kíméletlenül hallhatóvá tesznek, ami nagy segítséget jelent az ember művészi fejlődésében. Egy felvétel elkészítése után sokkal tudatosabban tudok viszonyulni a kottában rejlő részletekhez és a saját játékomhoz is.
– Hogyan fedeztétek fel magatoknak a Bartók-kvintettet?
– 2011-ben játszottam egy koncerten a Lincoln Centerben, ahol ez a mű is szerepelt a programban. Korábban nem hallottam róla, és teljesen magával ragadott. Amikor ugyanezen a héten New Yorkban találkoztam Barnával, mondtam neki, hogy okvetlenül el kell játszanunk közösen is. És bár sajnálom, hogy Alexander Lonquichnak le kellett mondania a mostani fellépést, nagyon örülök, hogy egy nagyszerű magyar zongoristával, Fejérvári Zoltánnal adhattuk elő a darabot.
– Historikus és modern együttesekkel egyaránt fellépsz. Hogyan hat egymásra a kettő?
– A hangszerem mindig ugyanaz az 1749-ben épített cselló, de a repertoárnak megfelelően tudom cserélni a húrokat, illetve a vonót. Amikor Beethoven előtti zenét játszom, általában olyan zenészekkel dolgozom, akik erre a repertoárra specializálódtak, és sokkal többet tudnak nálam, így állandóan tanulok tőlük valami újat. Régizenei koncerteken bélhúrokat használok és historikus vonót. Őszintén szólva mindig szomorú vagyok, amikor vissza kell váltanom fémhúrokra, mert a bélhúrok hangzása sokkal gazdagabb és természetesebb. Elképesztően sokat tanítanak az embernek arról, hogyan érdemes használni a vonót. A fémhúrok rendkívül könnyen reagálnak a vonó érintésére; bélhúrok esetében a dolog nem ilyen egyszerű, ott sokkal kifinomultabb technikát kell alkalmazni, ami aztán visszahat a modern hangszeres játékmódra is. Éppen ezért szerintem minden vonósjátékosnak meg kellene tanulnia bélhúrokon játszani, függetlenül attól, hogy fog-e a későbbiekben historikus repertoárt előadni vagy sem.
– Nemcsak szólista vagy, hanem vezényelsz is. Miért lettél karmester?
– Eleinte csak azért vezényeltem, mert Fischer Ádám megkért rá, hogy vegyem át a Haydn Filharmónia vezetését. Úgy gondoltam, ez jó alkalom arra, hogy megismerjem Haydn szimfóniáit, és így újra diák lehessek. A szimfonikus repertoár hihetetlen felfedezést jelentett számomra előadóként; hatalmas áldás, hogy egy egész zenekarnyi hangszerrel dolgozhatok. Karmesterként az ember nem hangszerrel a kezében tanulja meg a darabokat, hanem elsősorban a kottából, majd esetleg zongora segítségével. Ez remek útja annak, hogy közelebb kerüljünk a zenéhez, és szerintem minden zenésznek többet kellene ilyen módon foglalkoznia a művekkel, mielőtt a hangszeréért nyúlna.
* Az interjút Nicolas Altstaedt csellóművésszel Molnár Fanni készítette.
