Vannak olyan filmek, amiket jó nézni, ahol elragad minket a mozizás öröme és legszívesebben örökre abban a világban maradnánk. És akadnak olyanok is, ahol kifejezetten kényelmetlenül érezzük magunkat – nem valamilyen hiba vagy hiányosság, hanem a rendezői szándék és a téma miatt. A Tár nem a boldogan bekuckózós mozi, az általa felvetett kérdések azonban sokáig velünk maradnak. Cikkünkben ezeknek a kérdéseknek egy részét járjuk körül, így azok tartsanak velünk, akik már látták a filmet.
Aki csupán annyit tud, hogy a film a klasszikus zene világában játszódik és Cate Blanchett egy női karmestert alakít – ezzel díjak sorát söprörve be – annak feltehetően nagyon másmilyen 158 perce lesz, mint amire számít. Ez nem azt jelenti, hogy ne kapnánk csodás zenei pillanatokat, sőt, számomra az egész film két legkiemelkedőbb pontja épp Lydia Tár egy-egy zeneelméleti eszmefuttatása volt.
Az első rögtön a nyitó jelenetek egyikében, amikor egy nyilvános beszélgetésen arról vall, számára mit jelent a zene, illetve mit gondol benne a saját szerepéről. Ebben a beszélgetésben rögtön megcsillan a zsenialitása és magával ragadó szenvedélye a hivatása iránt. A másik egy zeneszerző szemináriumon folytatott a mai korszellemet tökéletesen leképező vita arról, számít-e a zeneszerzők neme, nemzetisége, szexuális orientációja vagy bőrszíne. Mindkét jelenet megtisztelte a nézőit azzal, hogy a filmes szemfényvesztés helyett valós szakmai érveket és meglátásokat tár elé.
Lydia Tár zseniális karmester, a Berliner Philharmoniker vezetője, akit a legnagyobbak közt tartanak számon. Rögtön az első percekben felsorolják minden eredményét, így a klasszikus zenében kevésbé jártasak számára is nyilvánvalóvá válik különlegessége. Mindent tud, ami a szakmájában tudható (és sajnos ezzel tisztában is van). Kollégái a sikerének titkát próbálják kideríteni, hozzá fordulnak segítségért. Magánélete is idillinek tűnik: feleségével, a zenekar elsőhegedűsével egy kislányt nevelnek. Történetünk kezdetén Tár a Mahler szimfóniáit feldolgozó ciklusának utolsó darabjához ért éppen, az V. szimfónia (ennek a gesztusnak a szimbolikus jelentése külön cikket érne) bemutatására készül a zenekarral.
A film gyönyörűen használja a közeget: bepillantást enged a zenekari próbákra, a klasszikus zenei közeg kulisszái mögé, a szakmai megbeszélésekre, de nem enged elandalodni.
A készítők a klasszikus zene világát sem kezelték szentélyként, ahogy arra a záró képsorokból is lehet következtetni. Amikor a nyugaton vállalhatatlanná vált karmester Koreában vezényel egy Comic Conszerű rendezvényen, az fricskaként is felfogható a klasszikus zenei közeggel szemben. Hiszen a nyitójelenetben egy teremnyi, meghatározott dresszkód szerinti ember ült, akik egy szűk érdeklődési kör mentén rendeződtek: klasszikuszene-rajongók a szokásos ünnepi öltözékükben. Míg a záróképsorokon egy szűk érdeklődési kör, az amine/képregényrajongók ültek a szokásos jelmezeikben. Lehet, hogy a két csoport között több a hasonlóság, mint hinnénk, csupán a kultúra nyugati hierarchizálása emeli egyiket a másik fölé?
Az életművének megkoronázására készülő maestro (szintén beszédes, hogy a megszólítás hímnemű alakját használják) képének hátterében szép lassan kibontakozik egy másik történet, amely egy másik filmben az egész cselekményt lefoglalhatná, itt azonban csak háttérzaj, abban sem lehetünk teljesen biztosak, hogy ott van. Ahogyan Lydia időről időre zavaró zajokat vél hallani a steril Berlinben is, úgy töri át néha a tökéletesre komponált életét egy korábbi tanítványa eleinte üzeneteivel, majd halálával.
A nagyszabású és emelkedett munka mellett, a művészet éteri zsenialitásában lebegő művész személyiségének van egy sokkal kevésbé tetszetős oldala: Lydia Tár számára mindenki csupán eszköz. Szeretetkapcsolatai nincsenek, talán csak a lányával képes kialakítani valami hasonlót. Ezen kívül azonban saját céljai szerint alakítja vagy inkább használja a tőle függők életét, legyen szó arról, hogy egy csinos csellista kedvéért felrúgja a zenekari szokásjogot vagy hogy a felesége szívgyógyszerét lopja és veszi be szorongásoldónak – kockáztatva ezzel az asszony életét.
A zavaró hangok értelmezhetőek Tár lelkiismeretének működéseként is, azonban hajlok arra, hogy inkább egyfajta veszély előérzeteként tekintsem őket. Lydia megbánásnak semmi jelét nem mutatja, hisz a próbák alatt már folyamatban van a következő áldozat behálózása, az nem rajta múlik, hogy az orosz csellistalány ismeri a játékot és a saját javára forgatja a helyzetet.
Művészi nagysága és tagadhatatlanul megnyerő személyisége egy ideig minden helyzeten átemelik Tárt, azonban önzése egy ponton több szereplő számára nyilvánvalóvá válik és ez a bukását okozza – szakmai és személyes szinten is.
A készítők nem valós személyről mintázták a címszereplőt, bár ez nem akadályozta meg a találgatásokat, hogy ki lehetett az ihlető. A tippek közt szerepelt Marin Alsop amerikai karmester, aki a címszereplőhöz hasonlóan nyíltan felvállalja homoszexualitását. Amikor Alsop a Colorado Symphony dirigense volt, kürtművész felesége pedig a zenekar tagja, kapcsolatukat számos támadás érte. Alsop a film kapcsán kifejezte szomorúságát amiatt, hogy egy női karmestert állítottak ilyen negatív fénybe és csináltak belőle zaklatót.
Ezen a pályán, ahol még mindig erős ellenszélben dolgoznak a női alkotók és csak elvétve bukkannak fel bizonyos rangos zenekarok vagy rendezvények élén valóban sajátos döntés. A magyarázatot talán abban kell keresni, hogy az alkotók nem genderalapú problémának látják a zaklatás, a pozícióval való visszaélést és a törtetést, hanem hatalminak. „A hatalom megront, az abszolút hatalom abszolút megront.” Vagyis Lydia Tár a politikailag lehető legkorrektebb hátteret kapta, ezzel is hangsúlyozva, hogy a zaklatások elleni fellépés nem egyenlő a fehér, hetero, ciszgender férfiak elleni támadással – a tett, a működési metódus, ami itt pellengérre kerül.
A film ismeri a kort és a légkört, amiben mozog, nem takaródzik a klasszikus zenei közeggel, hogy időn kívül létezzen, ellenkezőleg:
tűpontosan mutatja meg a zaklatás és a cancel culture jelenségét, sőt annak rétegeit is.
Az interneten összevágott, a szemináriumról készült videó esetén például láthatjuk, hogy torzítja a média – a közösségi is – az elhangzottakat. A Tár és tanítványa kapcsán felmerülő kérdések nagy részét azonban megválaszolatlanul hagyja a film.
A karmesternek valójában nem is azért kell bűnhődnie, mert házasember létére, befolyásával visszaélve vadászgatott a fiatal ösztöndíjasai és zenészei között, hanem azért, mert ezt követően emailek hadát küldte szét zenekaroknak és kollégáknak és ellehetetlenítette az egyik lány munkáját. Senki nem alkalmazta, mivel egy befolyásos személy állította róla, hogy megbízhatatlan. Mivel a hivatásától megfosztották, a lány az öngyilkosságba menekült.
Tár pedig most az egyszer kénytelen szembe nézni a következményekkel, még ha az ő életében alapesetben csak háttérzaj lenne a lány halála.
Kérdés, hogy azért lesz a cancel culture áldozata, mert ma már a gyanú is elég, hogy vállalhatatlanná váljon – vagy aki kardot ragad, kard által vész: ahogy ő maga elintézte, hogy a lány ne kapjon többé munkát abban, amiben tehetséges, vele is ez történik. Ki törölt el kit szakmailag?
