Már régóta sokakat foglalkoztat a kérdés, vajon kik fogják megtölteni a hangversenytermeket húsz vagy harminc év múlva. Vannak optimista forgatókönyvek ugyan, de inkább aggódnak a műfaj jövőjéért. Ha lesznek is látogatói a koncerteknek, lesz-e köztük valódi műértő, olyan, aki a lényeget is érzi?
Társadalmi szokásból valószínűleg mindig lesz olyan réteg, aki komilfónak fogja tartani a megjelenést ilyen helyeken, a felső vezetők, a bankmágnások meg az arisztokrácia a Traviata vagy az Ötödik előadása után koccintanak a jövőben is, puszta illendőségből.
De mi lesz a többiekkel, akiknek már mostanában se mond sokat a klasszikus zene? Előbb mennek el prózai színházba és néznek Csehovot négy felvonásban, öt órán át, mint hogy végigüljenek egy Mahler-, de legalábbis egy Csajkovszkij-szimfóniát, pedig egyformán unalmas számukra minkét műfaj.
Kulcskérdés lehet a kommunikáció, ahogy egyre inkább mindenben az lesz, a „tálalás” módja és mikéntje, hogy az aktuális célcsoport ne legyintsen már előre, hanem némi előlegezett érdeklődést is mutasson.
A klasszikus zene esetében ez létkérdés. Sehol máshol nem látom annyira elfogadottnak és szükségszerűnek a provokációt, a meghökkentés és az új formák használatát, mint itt. Konzervatív terület, hagyományos eszközök, még mindig, ezzel ugyan sokat nem lehet várni a jövő lehetséges hallgatóitól. Közben a klasszikus zenei szakma siránkozik azon, hogy „csak” rétegműfajról van szó, ugyanakkor mindent megtesz azért, hogy ez így is maradjon.
E falak lebontására tesz kísérletet Szabó Stein Imre a Mezzo televízió számára készített koncertfilmje, ami a Concerto Budapest és a Kremerata Baltica közös nagyszabású koncertjét örökítette meg, ahol a szólista Gidon Kremer, a karmester Keller András volt.
A Müpában bemutatott hangversenyen a tematikus összekötőkapocs az egyéni elmúlás és a világméretű kataklizmák összefonódása volt. A műsor Weinberg „Kaddish-”szimfóniájára összpontosított, hisz ebben a darabban együttesen jelenik meg mindaz, amit az előző háromban (Mahler: V. szimfónia – Adagietto, Bach-Busoni: d-moll Partita – Chaconne, Schnittke: 3. hegedűverseny) külön-külön ott érezhető, az „intés a túlpart felé”. Nem igazán könnyű darabok ezek. Igénybe veszik a néző-hallgató lelkét, türelmét, de amit a végén kap, az kárpótol mindenért.
A teljes film ide kattintva érhető el.
Szabó Stein korábbi nyilatkozataiban azt mondta, hogy a hagyományos koncertfilm-kategóriát szeretné játékfilmes eszközökkel bővíteni, hogy a kép és a hang egymást erősítse, de a fő viszonyítási pont mégis a zene legyen. Ahhoz, hogy lássuk, mindez milyen nehéz, elég csak végigpásztázni a modern operajátszás történetét Felsensteintől Katharina Wagnerig, és látjuk, tökéletes, az arányokat jól eltaláló szcenírozás alig létezik. Elég egy rossz mozdulat, egy rossz gesztus, és az értelmezésnek, a koncepciónak vége van.
Szabó Stein Imre és stábja ugyanakkor nem a játékfilmes eszközök alkalmazásával éri el a „beavatottság” érzését, hanem azzal, hogy megpróbálja a nézőt bevinni a zene megszületésének helyzetébe. Folyamatosan az az érzésünk, hogy kerülgetjük a zenekart, látjuk az arcok rezdüléseit, belopakodunk a szólamok közé. Mindez elsősorban az intimitás légkörét teremti meg, olyan ez, mintha részt vennénk mi magunk is a zenekari próbán és részese lehetnénk az alkotói munkafolyamatnak. Ahogyan egy jó audiofil felvétel biztosítja a „presence” érzését.
A zene intenzitásával a kép intenzitása is megnő, Szabó Stein eleve sokkal több vágással dolgozik, mint a hagyományos koncertfilm-eszköztár, mindezt igyekszik jó dinamikával, a drámai fokozás érdekében használni. A cél a néző magával ragadása, úgy, hogy lehetőleg felejtse el, nem élő koncerten, hangversenyteremben van.
A koncertfilm beteljesítette a küldetését, nagyon más élményt kaptunk, ahhoz képest, amit megszokhattunk. Elfelejtjük a kényelmetlen székeket és az influenzás sor-társat, nem kellett kiöltözni és illendően unatkozni sem. De a lényeg megmaradt. Érvényes és hiteles helyzeteket éltünk át, és ha a klasszikus zenének vannak túlélési esélyei, annak is ez lehet a két kulcsszava.
