Miért csinálod itt a cirkuszt, Aida? Kérdezhetné Radames ironikusan vagy akár kevéssé ironikusan a szentmargitbányai Kőfejtő színpadán. Thaddeus Strassberger rendezésében, illetve porondmesteri víziójában ugyanis nem egy zenés drámát, egy operát látunk megelevenedni a sziklák által körülölelt grandiózus térben, hanem egy pirotechnikai effektekkel, tűz- és vízesővel, kötéltánccal megbolondított monumentális cirkuszi produkciót, amelynek legnagyobb látványossága egy, az ormányát mozgatni tudó, tüzet okádó elefánt. Már csak az a kérdés, miért kellett ehhez pont az Aida?
Az a baj, hogy nekem van egy komoly referenciám Szentmargitbányán. Mozart Varázsfuvolája 2019-ben olyan tökéletesen egyesítette a színpad méretének dukáló látványvilágot a zenei tökéletességgel, a színészi játékkal és a mondanivaló (legyen az bármi) megjelenítésével, hogy (sajnos) ez az előadás örök igazodási pont marad. Ott és akkor én magam mondtam Daniel Serafin intendásnak, hogy bőven felülmúlta a várakozásaimat mindaz, amit a Kőfejtőben kaptam: egy semleges, csillogó-villogó fesztiválprodukcióra számítottam, és egy tejes értékű, zenés-színházi előadást kaptam, amely egy művész (kő)színházban is megállta volna a helyét.
A 2022-ben bemutatott Nabucco már nem hozta ezt a mélységet és összetettséget, de a teret ízlésesen használva, a szimbólumokkal jól operálva jelentést és aktualitást tudott adni az előadásnak, magas szintű zenei, karmesteri és énekesi teljesítménnyel fűszerezve. A zöldbe boruló háttér és a következetes dramaturgia stílusosan, közhely nélkül hívta fel figyelmünket a klímakatasztrófa veszélyeire.
A tavalyi Carmen a cselekményt egy hollywoodi stúdióba helyezte át, ahol épp polgárháborús filmet forgatnak a már jól ismert történettel. Ugyan a rendezés és az egész produkció sok mindent nem adott hozzá Bizet eredeti művéhez, de az izgalmas, akciódús és a tereket jól kihasználó jelenetek egyedi bukét kölcsönöztek a történetnek.
Az idei produkció, az Aida viszont mintha azt a jelszót adta volna ki, hogy csak semmi komolyság, semmi zenedráma, semmi érzelmi túlcsordulás, semmi Verdi – a lényeg csakis a látvány! Abból viszont első osztályút kaptunk. Mérnöki pontosságú show-elemek, szökőkutak, vízspriccelés (kis konfliktus, kis spricc, nagy konfliktus, nagy spricc), tűzeső, háttérfestések, vetítések – csak kapkodjuk a fejünket: tényleg lenyűgöző, a zenei ritmust követő, tökéletesen programozott cirkuszt látunk. Látszik a komoly munka, érződik a rengeteg befektetett energia, az agyalás, a brainstorming. Csak azt nem tudom, miért kellett ehhez pont az Aida?
Nem hiszem, hogy Verdi, Mozart vagy bármely más nagy szerző műve kevésbé lett volna alkalmas Strassberger vízióinak megjelenítéséhez. Itt ugyanis ő a lényeg. A cirkusz. És nem az Aida. Strassberger nem az Aidát rendezte meg, hanem háttérzenét keresett ahhoz, amit a cirkuszi porondján elképzelt. Úgy vélem, hatásosabb lett volna egy semlegesebb zenét választani, így olcsóbb is lett volna, lehetett volna az énekeseken és a kóruson spórolni.
A szólisták, a zenekar és a karmester (Iván López-Reynoso) ugyanakkor kivétel nélkül fantasztikus munkát végeztek. Precíz, pontos, érzelmes interpretáció, jó hangosítással. Csak kár, hogy mindenki a színpad felett, a két szikla között kifeszített kötélen egyensúlyozó akrobatára figyel, és azon izgul, hogy vajon biztonságban átér-e a másik oldalra?
Átért. Nem mellesleg, mindeközben Aida és szerelme, Radames elfogadván sorsukat, világuk összeegyeztethetetlenségét, egymás karjaiban eldobták maguktól az életet.
