Nincs egyetértés abban, hogyan kell Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann vagy Chopin műveit játszani. A művészek egy része a modern, mások a 18. vagy 19. század eleji történelmi zongorát választják előadásukhoz. Manapság gyakran halljuk: „Ha Beethoven ismerte volna a modern zongorát, bizonyára jobban kedvelte volna, mint a korabeli fortepianót…” Meglehet. Az viszont egész biztos, hogy teljesen más zenét írt volna – olyat, amit a modern zongora hangzásvilága, lehetőségei inspiráltak.
A fejlődés Mozart hangszerétől a modern zongoráig nem csak darwini értelemben vett változás volt. Miután a mai fül számára a dallam kiemelkedően fontos és domináns, a modern zongora ebből a szempontból felülmúlhatatlan. A klasszikus és romantikus korszakok zeneszerzői azonban retorikus zenét írtak, amelynek nemcsak „énekelnie“, hanem „beszélnie“ is kell (innen a „piano recital“ kifejezés) – ebben a retorikus stílusban pedig a korabeli hangszerek az igazán meggyőzőek.
Tulajdonképpen nem meghatározható „a historikus zongora” fogalma. Ma a modern zongora többé-kevésbé szabványosított, de a 18. és 19. században a hangszerek még személyes műalkotásnak számítottak. Londonban, Párizsban és Bécsben a zongoraépítésnek egymástól eltérő iskolái alakultak ki. A hangszereket minden hangszerépítő egyedileg készítette, így nagyon különbözőek voltak egymástól, és az építés olyan gyorsan fejlődött, hogy pár évtized alatt is szemmel látható változást lehet látni a hangszereken.
Mozart korai, gyöngyházfényű, öt oktávos bécsi Waltere, a Hummel által használt finom, hat oktávos bécsi Fritz, Beethoven és Schubert meleg és erőteljes bécsi Grafja által megfigyelhetőek a változások, amelyek a zeneszerzésre és a előadások stílusára is erőteljesen kihatottak:
Mozart stílusa Beethoven erőteljes és grandiózus zenekari műveivel együtt halt ki; erről maga Beethoven is tanúskodik.
Hummel és Beethoven két gyökeresen különböző zongoratípust használva Bécsben, a zongoraépítés zenetörténetileg legfontosabb központjában két olyannyira eltérő zeneszerzői és előadói iskolát képviselt, hogy híveiket „hummelistáknak” és „beethovenistáknak” nevezték. Hummel Fritz-játékos volt, Beethoven Graf-játékos, ez pedig a zenéjükben is megmutatkozott. A Schumann stílusához közel álló, mély és rezonáns 1835-ös bécsi Schott-tal és a Chopint erősítő, ragyogóan izzó francia Erard-dal megtették a végső lépést a magasromantika felé, hiszen mindegyik zongorán egy-egy sajátos stílus elevenedik meg.
Johann Fritzről keveset tudunk, de fennmaradt hangszerei mesteri tudásról tanúskodnak. Ezek egyes elemei arra utalnak, hogy Anton Walter bécsi műhelyében tanulhatott. Zongorái jó minőségben és szakértelemmel készültek, számos más országba is exportálták őket. Grafhoz és Walterhez képest Fritz gyorsabban készítette hangszereit. Gyorsan fejlődtek a test méretét és a hangterjedelmet tekintve, hangzásukban és mint műalkotások is kiemelkedőek, a bécsi empire stílus talán legelegánsabb példái voltak. Fritz zongorái mintha a dalok kíséretére használt zongorák, az úgynevezett „Liederklavieren” kategóriájába tartoznának, meleg középregiszterrel és a 18. századi csembalóra emlékeztető, ezüstös, áttetsző, éneklő magas hangfekvéssel rendelkeznek. A század közepéig megőrizték elsőrangú hírnevüket: még maga Giuseppe Verdi is nagyon szerette Johann Fritz zongoráit, ezt a(z) – akkor már meglehetősen régimódi – 6 oktávos típust használta a Rigolettótól (1851) egészen az Aida komponálásáig (1871).
Conrad Grafot általában korának legnagyobb fortepiano-készítőjeként tartják számon. A lipcsei Allgemeine Musikalische Zeitung 1820-ban így számolt be róla: „A legkiválóbb virtuózok az ő hangszereit használják nyilvános előadásaikhoz”. Valóban, szinte minden jelentős korabeli előadóművész az ő hangszerén játszott: Beethoven, Schubert, Chopin, Brahms, Schumann és sokan mások. Graf 1811-ben lett építőmester Bécsben, 30 éven át készített hangszereket, és 1841-re, amikor eladta cégét Carl Steinnek, mintegy 3000 zongorát épített.
Graf neve különösen Beethovenhez kötődik, akinek leveleiből kiderül, hogy már 1816 óta szeretett volna egy Graf-zongorát. Amikor azonban 1824-ben annyira megsüketült, hogy már nem hallotta saját magát játszani, Graf kifejezetten neki épített egy négyhúros zongorát. Beethoven és Graf olyan közel álltak egymáshoz, hogy amikor a nagy zeneszerző 1827-ben meghalt, Graf Schuberttel együtt fáklyavivő volt a temetésén.
A Haydneum Chris Maene fortepianója egy eredeti Conrad Graf hangszer másolata a Chris Maene Múzeum gyűjteményéből, Ruiselede-ből. Az 1817 körül készült darab nagy valószínűséggel a legrégebbi fennmaradt eredeti Conrad Graf fortepiano. Ez a 2000-ben készült másolat számtalan koncerten és CD-felvételen bizonyított: húsz éve az egyik legtöbbet bérelt fortepiano Európában.
A zongora növekvő népszerűsége Bécsben nagy igényt támasztott az új hangszerek és az új konstrukciók iránt. Olyan zenészek, mint Mozart, Joseph Haydn, Johann Nepomuk Hummel és a fiatal Ludwig van Beethoven 1800 előtt a korai bécsi hangszerek mestereivé váltak, és hozzájárultak a kereslet növekedéséhez. 1800-ra már körülbelül hatvan ismert zongoraépítő volt Bécsben, és ez a szám a következő évtizedekben megduplázódott, majd megháromszorozódott.
1800 után a hivatásos zene az arisztokrácia kis kamaratermeiből a nyilvános előadótermekbe költözött. A hangversenytermek, a zenekarok és a közönség mérete is egyre nagyobb lett, ami a hangszerkészítőket hangosabb hangszerek gyártására ösztönözte. A növekvő virtuozitás a billentyűzet hangterjedelmének bővülését eredményezte, Mozart ötoktávos hangterjedelméről Beethoven hat-, Schumann hat és fél-, majd a század közepére Chopin hétoktávos hangterjedelmére. A húrok egyre növekvő száma és a magas húrokhoz használt acél nagy feszültséget kölcsönzött a hangszereknek. Több belső merevítésre volt szükség, és a hangszertestek egyre terjedelmesebbek lettek, ami még nagyobb testet adott a hangnak.
Maximilian Schott 1835-ös zongorája kitűnő példája ennek a romantika felé tartó fejlődésnek. Az ő 6,5 oktávos zongorája mutatja az átalakulást: a klasszikus szalonok finom hangszeréből a virtuóz romantika erőteljes hangszerévé vált, amely kiválóan alkalmas volt Schumann és kortársai zenéjének megszólaltatására.
A francia zongora már a modern zongora valódi elődje. Chopin, Liszt és más nagy virtuózok, akik Erard nevét híressé tették, ezen a francia zongorán alakították ki személyes stílusukat és hangjukat, ezzel az Erard a romantika központi hangszerévé vált. A francia zongorák azonban annyira különböztek a bécsi zongoráktól, hogy ez a különbség egy másfajta zeneszerzői, előadói és zongoratechnikai iskolát eredményezett.
Érard nagyzongora-mechanikája a modern nagyzongorákban használt mechanika elődje, szinte minden újítása megtalálható a mai hangszerekben is. Ő volt például az első párizsi zongorakészítő, aki pedálokat szerelt a zongorára.
Sebastian Érard hangszereit széles körben használták olyan nagy mesterek, mint Beethoven, Alkan, Chopin, Liszt, Wagner, Ravel és Fauré. (Haydn és Mendelssohn is birtokolt egy-egy zongorát a londoni műhelyből, amelyet Sebastián testvére, Pierre Érard vezetett; ezek a zongorák a londoni építőiskolához tartoznak.) A legnagyobb hírnevet a műhelynek az 1840-es években mégis Chopin és Liszt szerezte. Chopin ritkán játszott nyilvánosan, de amikor mégis, akkor nagyra értékelte a hangszert gyönyörű, kész hangja miatt. Liszt Ferenc a hangszer “bajnokának” számított, miután 1824-ben Párizsban egy hatoktávos Érardon játszott. Ma a Liszt-művek történelmi zongorákon történő előadásainak hangszere jellemzően a számos fennmaradt 19. századi Érard valamelyike.
A Haydneum-gyűjteményben található, Chris Maene által restaurált, 1840-es hangszer különösen kifinomult hangzással, és gyönyörű, sima és megbízható játékkal rendelkezik, ami a zongoratípus egyik legjobb európai példájává teszi.
