Baráth Emőke május 23-án a Zeneakadémián lép fel a Purcell Kórus társaságában: Händel-estje apropóján a zenével ápolt érzelmi és fizikai viszonyról, illetve az énekesbarát komponistákról is beszélgettünk.
– Igaz, hogy a barokk zene önnél kamaszkori szerelem?
– Zongoristaként a billentyűs hangszeres volt fontos számomra. Sok romantikust hallgattam, de Monteverditől Stravinskyig széles volt a skála. Ültem a Szabó Ervin Könyvtárban partitúrával a kezemben, és sorra kértem ki a CD-gyűjteményben lévő felvételeket. A barokkhoz ekkor kerültem közel, elsősorban a zene harmóniai világa révén. A kora barokk, a Seicento, az operaműfaj keletkezésének ideje csigázott fel. Bizonyos harmóniák rendkívül erős érzelmeket váltanak ki belőlem a mai napig, sőt érzékelések, színek is kapcsolódnak hozzájuk. Sok zenész, de talán a közönség is hasonlóan érez.
– Muszáj a zenével ennyire szoros érzelmi és fizikai kapcsolatba kerülni? És ha igen, mindez tetten érhető az eredményen?
– Feltétlenül: egy énekesnek csak azt kell elénekelnie, amiben a hangja a legszebb formájában mutatkozik meg. Hasonló mondható el a hangszeres művészekről is: sokan mindent játszanak, mások tudatosan válogatnak. Nagy kedvencem Schiff András, aki a repertoár egy specifikus részét játssza csak; azt, amivel különleges, személyes viszonya van. Ami engem illet, a barokk zenében ugyanolyan otthonosan mozgok, mint Mozart, Schubert vagy Debussy muzsikájában.
– Valóban tágas a repertoárja, a régizene mégis előkelő helyet foglal el benne. Miért?
– Egyszerű a válasz: a hangom jól érzi magát ebben a repertoárban. Furcsa lehet, hogy úgy beszélek a hangomról, mintha egy másik személy lenne, holott tényleg valami ilyesmiről van szó: a hang nagyon öntörvényűen tud viselkedni. A barokk zenéhez szükséges agilitás és virtuozitás, mindaz, ami technikai kihívások elé állítja az énekest, számomra teljesíthető. Jófajta izgalommal tölt el, ha egy különösen virtuóz frázis következik, mert akarok rajta dolgozni. Sikerélményem van benne, örömmel tölt el, ennyi az egész. Ráadásul a régizene olyan terület, ahol vannak ritkán előadott vagy sosem játszott darabok, ami szintén stimulál. Mindez összefügg a nyughatatlanságommal is: elképzelhetetlen számomra, hogy egyik színházból a másikba vándorolva folyton ugyanazt énekeljem. Ráunok dolgokra, nem tudom sokáig ugyanazt csinálni. Persze szeretem, ha akadnak ismétlődő elemek, de igazán az új kihívások vonzanak.
– Apropó, kihívások: Vashegyi Györggyel másodéves zeneakadémista kora óta dolgozik. Egy interjúban mondta, hogy fokozatosan terhelte, egyre nehezebb feladatok elé állította önt.
– Amikor először hallott énekelni, megkérdezte, hogy hol voltam addig, mert nem tudta, hogy létezem. Először kisebb dolgokra kért meg, majd nagyobb falatok következtek, de mindig olyasmi, ami a hangomnak éppen megfelelő volt. Nemcsak kiváló pedagógiai érzéke van, de elképesztő lexikális tudása is, amit szívesen megoszt bárkivel, aki erre reagál is. Jó tanulónak tartom magamat: odafigyelek arra, amit a tanárom mond, és aztán megpróbálok analóg módon gondolkodni. A tanítványaimat is erre biztatom: a partitúrában fel kell tudni ismerni ugyanazt a jelenséget két oldallal később is.
– Maradjunk a tanulásnál, tanításnál: van olyan szerző, akivel érdemesebb kezdeni a tanulmányokat, és van olyan, aki igazi mélyvíz?
– Nincs könnyű vagy nehéz szerző. Vannak vokálisan könnyebben megoldható darabok, mondjuk Vivaldinál, de közben vannak olyan virtuóz, hangszerszerű áriái is, amelyek már az énekelhetetlenség határát feszegetik. Vashegyi Györgynél sok Bachot énekeltem, ami a német nyelv miatt is nagy kihívást jelentett, de első közös munkánk éppen Haydn volt, aki komoly feladatot ad az énekesnek. Itt is érzelmi viszonyulásról tudnék inkább beszámolni: bár sok időt töltök Franciaországban, a francia barokk zenéhez valahogy nem sikerült annyira szorosan kapcsolódnom, mint Bach, Monteverdi vagy Händel muzsikájához.
– A Zeneakadémiára Händel-esttel készül: egy interjúban énekesbarátnak nevezte a komponistát. Mire gondolt?
– Nem írt olyat, mint néha Vivaldi, akinél az ember megnézi a kottát, és halálra rémül. Persze a fiatal Händel is meg tudja lepni az énekest: az ifjú komponista vakmerő, újító és forradalmi, de azzal kevésbé törődik, hogy ki fogja elénekelni azt, amit lejegyez. Később, amikor operaházakban dolgozott, bizonyos énekeseknek írt, és ha valaki nem tudta vagy nem akarta elénekelni, ami a kottában állt, a mester alighanem kénytelen volt átírni a kedvéért a szólamot. Vokálisan azért mondhatók barátságosabbnak ezek a zenék, mert az énekesekkel együttműködve készültek.
– A Silete ventit és a Dixit Dominust halljuk majd öntől a koncerten.
– Mindkettőt énekeltem már, nagy öröm, hogy újra találkozhatok velük. Kantátákat eleve kevesebbet énekelek, ezért is várom az alkalmat. A korai Dixit Dominus teátrális, extravagáns hangzása mellett a Silete venti a már Angliában működő, kiforrott Händel művészetéből ad ízelítőt.
További információ a Haydneum weboldalán érhető el.
