Havas Juli elsőkötetes író, civilben orvos. Székelyudvarhelyen született, az irodalmi életbe 58 évesen került. Az americanót szereti, de a kedvemért kipróbálja a világos pörkölésű perui kávéból készült presszót. Már az elején elmondja, hogy nem akar a második könyvéről beszélni, mégis a legtöbb szó arról esik, talán azért, mert a téma kívül esik a komfortzónáján, de tisztában van vele, hogy előbb-utóbb eljön az idő, amikor meg kell törni a hallgatást.
– Első generációs orvos vagy, tüdőgyógyász, ugye?
– Igen. Marosvásárhelyen végeztem az egyetemet, imádom a munkámat, szerintem a tüdő a legérdekesebb szerv, nagy betegségek után is képes nyom nélkül regenerálódni. Kedvenceim az asztmások, izgalmas betegcsoport, kihívás velük dolgozni. Olyanok kicsiben, mint a társadalom nagyban: kizárólag akkor érdekli őket a betegségük, amikor éppen rosszul vannak, egyébként nem foglalkoznak vele.
Matematika-fizika szakos gimnáziumba jártam, ahol a legokosabbak matekszakra mentek, a közepesek orvosira. Hat évig voltam tagja a vásárhelyi színjátszókörnek, ahol a színművészetiseknek és orvostanhallgatóknak volt egy közös diákszínjátszó csoportja, a Majomcsoport, amit még Tompa Andrea is megemlít az új regényében. A 80-as években például Brechtet adtunk elő, a Rettegés és ínség a harmadik birodalomban-t, körbejártuk vele egész Erdélyt, a falon is lógtak. Tavaly találkoztam az akkori rendezővel, Kovács Leventével és arról beszélgettünk, hogyan engedélyezhették az előadást, amiben csak annyi változtatás történt, hogy az ínség szót terrorra cserélték, egyébként jócskán az akkori életünket tükrözte. Szerinte addigra már annyira ostoba és edukálatlan emberek ültek ott, hogy fel se fogták, mire adnak engedélyt. Volt olyan szerepem, amiben kötnöm kellett végig és mondani, hogy egy sima, egy nádli, ültem a kolozsvári villamoson és leszólítottak, felismert egy román egyetemista, akik tudtak magyarul, néha eljöttek ezekre az előadásokra.
Én annak a generációnak vagyok a tagja, akik az egyetem elvégzése után nem tudtak elhelyezkedni magyar városokban. Kihelyeztek minket különböző messzi román tájakra, a Kárpát kiflin túlra, dolgozni. Ez történt a forradalomig bezárólag több generációnyi orvossal. Az egyetemen általános orvosként végeztem, két évig rezidens lettem volna, cselédkönyves orvos, amit annak idején egy megyei kórházban kellett letölteni román részen, ezután következett volna, hogy román faluban legyek háziorvos. Esély sem volt arra, még protekcióval se, hogy magyarként Erdély magyarlakta vidékeire kerüljünk. Gyakran a házaspárokat is szétszakították, vagy előfordult, hogy a szülők elmentek a világ végére Romániába, a gyerek meg otthon maradt a nagyszülőknél, hogy magyar óvodába járhasson. Emiatt jöttek el nagyon sokan a 80-as évek végén, és a forradalom után, az etnikai zavargások miatt még többen, nemcsak az orvosok.
– Emlékszel arra, hogy milyen volt az életednek ez az időszaka?
– Nagyon nehéz volt. Erről is fog szólni a második regényem, az elmenésről és a honvágyról.
– Miért nem erről írtál először?
– Nem akartam Erdély témát. Mindig azt hittem, hogy Erdélyről soha nem tudnék írni. Nagyon traumatikus élmény volt elhagyni az országot, a hazámat. Fiatalon, egyedül.
– Mi változott meg benned?
– Őszintén, nem tudom a választ. Nekem nagyon szép gyerekkorom volt. Panelblokkban nőttem fel, egy kupacban mindenki, annál jobb a világon nincs, Dragomán, Tisza Kata is sokat ír erről, ott akkoriban ez értelmiségi közegnek számított, főként betelepített magyarokkal. A szüleimhez nyaranta visszajártak a gyerekeim, életük legszebb időszakának mondják. A lányom most Kelet-Berlinben lakik, és mindig azt mondja, azért szereti, mert olyan, mint Csíkszereda.
– Él még otthon hozzátartozód?
– Édesanyám tavaly halt meg. Miközben haldoklott, Kafkát szorongatott a kezében. Az én könyvemről már alig beszélgettünk. Volt olyan a családtagok közül, aki kijegyzetelte a helyesírási hibákat a regényemből, a lányom és több rokonom is mondta, hogy nehéz nekik olvasni, mert minden szereplőben ismerőst kerestek, vagy véltek felfedezni. Pedig Pesten játszódik.
– Álnéven írsz. Ez már a második tény, ami arra utal, hogy rejtőzködsz. Nem akarsz a gyökereidről, Erdélyről írni, és nem szeretnéd használni az igazi neved. Nem bánod, hogy nem saját néven írsz?
– Nem. Sokat publikálok különböző tudományos folyóiratokba, szakmai könyveim jelentek meg. Amikor a WMN lehozta az első novellámat, megkérdezték, hogy saját néven akarom-e, dehogy akarom, válaszoltam. Akkor úgy éreztem, hogy célszerűbb szétválasztani a szakmai és irodalmi publikációt, másrészt még nem tudtam, hogyan fogadják az írásaimat, a Covid járvány alatt nem igazán mertem névvel vállalni az orvosokról szóló írásaimat. Talán, ha fiatalon kezdek írni, más lenne a helyzet, de én 58 éves voltam, amikor 2022-ben a Kalligram kiadta az első regényem (Nincs Hold, ha nem nézed). Mostanra már szerzői névnek, mintsem álnévnek nevezném.
– Mi történt veled, hogy ennyi idősen írásra adtad a fejed? Mindig is tudtad, hogy lesz egy könyved?
– Dehogy tudtam! Én az olvasás felől érkeztem meg az írásba. Mindent olvastam, szépirodalmat, fantasyt, klasszikust és kortárst, magyar- és világirodalmat. Az iskolában úgy könyveltek el, mint aki jól ír, mert nyertem magyar irodalom versenyeket, az életem része volt az irodalom. A közösségi média térhódításával egyidőben folyamatosan kerestem a lehetőségeket, hogy különböző írói tanfolyamokon képezzem magamat. Angol kreatív íráskurzusokat hallgattam, de hiába értettem, vagy tanultam egy csomó mindent, írni nem tudtam. Aztán egyszer csak megtaláltam Péterfy írókurzusát, 2019 őszén, jelentkeztem, és két évvel később leadtam a kéziratomat a Kalligramnak.
– Jól jött a Covid?
– Nagyon. (nevet) Kedvezett az írásnak, főleg, hogy én már a legelején tudtam, hogy regényt akarok. Éjszaka nem tudok dolgozni, csak hétvégén, vagy ha hétköznap munka után nem vagyok nagyon fáradt. A Covidban az volt a jó, mármint írás szempontjából, hogy betiltották a délutáni rendeléseket, nem volt oktatás, kongresszus, így a kórházi munka után nagyon sok szabad időm lett. Egyébként online értekezletek alatt prímán lehet novellát írni.
– Ha nem tudtad, hogyan kell regényt írni, hogyan kezdtél bele?
– Semmit nem tudtam, teljesen outsiderként estem bele az egész magyar irodalomba, viszont Covid alatt semmi más nem dolgom nem volt, mint tanulni és írni. Mármint szabadidőmben, persze. A sztorit és a karaktereket fejben találtam ki, amikor leültem a géphez, már csak le kellett gépelni. Olyankor új szereplők is jöttek, gőzöm nincs honnan. Az írás flow, varázslat. A regényben sok az olyan fejezet is, ami eredetileg novellának készült a Péterfy kurzusra. Eredetileg egyébként doktornős, kórházas, szerelmes regényeket akartam írni.
– Ez mit jelent? Elsőre nekem egy fityulás nővér jelenik meg egy NDK pornófilmből.
– Jesszusmária, Gurubi Ágnes! A doktornő szerelmes regény lényege, hogy egy doktornőről szól, aki kórházban dolgozik, mert hol máshol, hiszen semmi más szakmát nem ismerek. A Nincs Hold, ha nem nézed regényben egy kamaszlány nővé érését mutatom be, ahogy nővérből orvos lesz, illetve amire még kíváncsi voltam, hogy fiatal nők miért választanak idősebb férfit szeretőnek. És annyiban tér el az eredeti elképzeléstől, hogy bele kellett írnom a világjárvány kitörését, hatását a hétköznapokra.
– A szakmai közeged, mit szólt a regényhez? Összesúgnak a hátad mögött, hogy figyelj, hallottad, hogy a Szalai írt egy könyvet?
– Az elején furcsa volt ez a szerep, de idővel megszoktam, és a kollégák is. Sokan közülük olvasták, gratuláltak, rám írtak, előfordult, hogy páciensek a rendelésre elhozták a könyvet, hogy dedikáljam. Sok kedvességet és szeretet kapok, támogatóan állnak hozzám, drukkolnak, pozitív a hozzáállásuk, még a férfi kollegáké is, bár szerintük kevés benne a szex.
– Irodalmi berkekben? Vágyaid között szerepelt, hogy befogadjanak, beletartozz?
– Nem ismerem ezt a közeget, számomra ez egy idegen, ismeretlen világ, a működését se nagyon értem. Annyit érzékelek ebből, hogy a bölcsészeket aggasztja, hogy egyre többen érkeznek kívülről, nem szépirodalmi háttérrel. És hogy a zsánerirodalmat kicsit mostohagyerekként kezelik. Az én világirodalom és angol tanáromat úgy hívták, hogy Ágoston Vilmos, az ő neve Magyarországon is sokak számára ismerős, az ő óráin kaptam mélyebb betekintést az angolszász irodalom bölcseletébe, ráadásul az Ulysses elemzésén keresztül. Évekkel később jöttem rá, hogy az előszót is ő írta az egyik kiadáshoz. Hű, milyen kár, hogy kiment a divatból az előszó és az utószó, nem? Nyáron elmentem egy Kukorelly szemináriumra is Gunarasra.
– Milyen céllal mentél oda?
– Úgy érzem, hogy a szépirodalmi ismereteimen mindig van mit fejleszteni. Klasszik bölcsészeti, filozófiai előadásokat akartam hallgatni. Volt olyan, aminek a felét sem értettem, jól van, mondtam magamban, én is tudok, mondjuk tüdő-immunológiából olyan előadást tartani, amit sokan nem értenek. Viccet félretéve, azt gondolom, hogy az írásnak, mint szakmának egy része elsajátítható, tanulható. Vannak, akik a nyelvre fektetik a hangsúlyt, és azt tanítják például, hogy nem szabadna egyes szám első személyben írni, más íróiskoláktól pedig a dramaturgiát lehet remekül elsajátítani. Mivel nekem teljesen kimaradt az emelt szintű humán, bölcsészeti képzés, ráadásul döntően az angolszász irodalmon nőttem fel, úgy érzem, hogy kötelességem minél több olyan tudást magamba szívni, ami az ismereteimet bővíti. Tanulni akarok, mert a pálya széléről jöttem.
– Hogy állsz a második regénnyel?
– Tavaly novemberben csatlakoztam egy amerikai írói workshop kihíváshoz, ahol mindennap jön egy lelkesítő mottó, a legelső pedig egy F. Scott Fitzgerald idézet volt: „Ne felejtsd el, ki vagy és honnan jöttél”. És akkor abbahagytam az orvosi disztópiát, amit addig dédelgettem és átváltottam arra a témára, ami nagyon sokunk életét megváltoztatta Erdélyben: hogyan és miért kellett eljönni otthonról, mit jelent haza, otthon és itthon, vagy akár egy harmadik országban élni, szóval hogyan alakult az élete a repatriáltaknak. Pontosabban alakulhatott volna, mert a történet és a karakterek tisztán fikciósak, a szerelem is, amiről szól, csak a történelmi kontextus valós.
– A traumafeldolgozás felől közelítesz a témához?
– Nem, dehogy! Bár fájdalmas a honvágy, soha nem gondoltam rá traumaként. Egyébként is, ugyan már, kijöttél Magyarországra, dolgoztál, férjhez mentél, gyereket szültél, nem volt semmilyen traumafeldolgozás, az elmúlt harminc év elröppent, huss. Most vagyunk többen abban a fázisban, ahogy lassan közeledik a munkában töltött évek vége, amikor már nem szeretnénk heti hatvan órát dolgozni, és amikor döntést kell hozni, hol fog majd élni ez a rengeteg repatriált: a mostani hazájában, Magyarországon, Erdélyben? És, ami még súlyosabb kérdés, még súlyosabb döntés, hova temetnek el?
– És döntöttél már?
– Huszonöt évig éltem Mosonmagyaróváron, pont ennyit éltem Erdélyben, aztán pár éve költöztem el Győrbe. Jóval többet éltem itthon, mint otthon. Már maga ez a szó is, hogy otthon, mi azt mondjuk, itthonról megyünk haza. Így élünk. És aki tovább ment Kanadába, az Államokba, Izraelbe, Németországba, Svédországba, annak három otthona van. Felhívtam az évfolyamtársaimat, barátaimat, kikérdeztem őket, mert bár szanaszét spricceltünk, de erről nem sokat beszéltünk, hiába volt ötévente találkozó. Szóval felkerestem őket, személyesen interjúztam velük, vagy online, kifaggattam mindenkit, hogyan jöttek át, ki szökött, ki menekült stb., így a második regényem a kollektív emlékezés regénye is lesz, de remélem, elnézik nekem, hogy az emlékeiket fiktív karaktereknek ajándékoztam. Sokáig azt gondoltam, mit lehet megírni ezen a huszadik századi Erdély sztorin a huszonegyedik századi új hazában, mindenki tud mindent, aztán ahányszor mesélni kezdek, kiderül, hogy senki nem tud már semmit, elfelejtettük, mert a nehézségeket kitörli az ember, vagy nem is tudtunk a sok apró részletről, ami megesett. Amúgy szoktak mások mesélni a készülő könyvükről? Ahhoz képest, hogy nem akartam beszélni róla…
– Még egyszer megkérdezem, döntöttél már?
– Még gondolkozom, de most úgy vagyok vele, hogy haza vágyom a székelyudvarhelyi református temetőbe, egyrészt azért, hogy otthon legyek, másrészt, hogy a gyerekeimnek muszáj legyen néha hazamenni.
