A múlt század első felének lemezipari és reklámszakemberei még nem ébredtek rá a kamaszok potenciális vásárlóerejére. Ez a vásárlóerő akkor talán még nem is volt jelentős, tehát nem nyomták le a serdülők torkán, hogy ők külön szubkultúrát képeznének. Ennek megfelelően a tinik ugyanazt a könnyűzenét hallgatták, ugyanarra táncoltak, mint a huszon-, a harminc- vagy akár a negyvenvalahány évesek. Ez pedig a 30-as és a 40-es években, de még a rákövetkező évtized első felében is javarészt jazzes hangzású bigband-tánczene volt.
A jazz története című kötet hamarosan e-book formátumban is elérhető.
A sztárok a zenekarvezetők és az énekesek voltak. Viszont a fegyelmezett, műgonddal hangszerelt tánczenekarok vezetése sokkal alaposabb zenei ismereteket igényelt, mint amilyennel Bill Haley-ék, Elvis, a Beatles, a Rolling Stones vagy napjaink rapperei rendelkeznek.
Az akkori lemezfelvételi technikák nem ismerték a vágást vagy a szerkesztést. A 78-as fordulatszámú lemezek készítése közben, ha hiba esett, az egészet újra kellett kezdeni. Így aztán nem voltak tizenéves zenekarvezetők, és a sikeres muzsikusok között a huszonéves is ritka volt, mint a fehér holló. A táncoló közönség jelentős része, különösképpen az előkelő szállodák báltermeiben vagy a vidéki városokban, középkorú volt. Ennek megfelelően a legjazzesebb zenekarok is bevettek kevésbé vad, sőt szirupos számokat is a repertoárba.
Mindent tudni kellett játszani.
Annál is inkább, mert a szvingkorszakbeli tánczene sikerének egyik legfőbb oka az volt, hogy megfelelt a kor szellemének, kielégített többféle igényt is. Vidámsága és életereje mind a gazdasági válság éveiben, mind pedig a háború alatt kiváló búfelejtőnek bizonyult. A repertoárban a lendületes táncszámokat andalító, szentimentális balladák váltották. Ezeket még Ellington és Basie is felvette a műsorába. A beteljesült szerelemről szóló dalok szintén búfelejtők voltak, a beteljesületlen pedig, mint oly sok balladában, az emberek anyagi bánatáról a lelki bánatokra helyezte át a hangsúlyt. Már csak ezért is mindent kellett tudni játszani. De nem minden számban volt tere az improvizációnak.
Az önfejű és mindig a maga útját járó, besorolhatatlan Artie Shaw:
https://youtu.be/pehNz5BJ1XU
Miként lehetett akkor az egyik zenekarra ráfogni, hogy kommersz, míg a másikat jazz-zenekarként ajnározni? Nehéz erre egyértelműen válaszolni.
A legkommerszebb zenekarok is „megvadultak” néha, és tudtak, talán szerettek is jazzesen játszani.
A mérvadó inkább az, hogy a zenekar által produkált muzsika zömét mennyiben hatotta át a jazz szelleme, milyen alkalom nyílott a rögtönzésre, hogy a zenekarvezető milyen mértékben ragaszkodott a közönség igényeinek mindenáron való kiszolgálásához.
Egy nem kommersz zenekar, Glenn Milleré
