Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényfolyama köré épül az idei kamara.hu zenei fesztivál, amelyet november 18. és 21. között rendeznek meg a Zeneakadémián. A műről Simon Izabella zongoraművész, a fesztivál egyik művészeti vezetője beszélgetett Schiff András zongoraművésszel.
- hirdetés -
– Talán nem is ismerek más muzsikust, aki ennyire elmélyült a társművészetekben, naprakész a kortárs irodalomban, és mindezt így tudja megjeleníteni a maga zenei előadóművészetében. Tudom, Proust regényfolyama is nagyon közel áll hozzád. Mi az, ami leginkább megérintett ebben a monumentális műalkotásban, amit más irodalmi mű vonatkozásában nem éreztél?
– Nehéz ilyen nagy művekről beszélni, különösen, ha az ember csupán műkedvelő. Valóban szenvedélyes olvasó vagyok, és igyekszem Prousttal is alaposan foglalkozni. Sajnos, a franciatudásom nincs azon a szinten, hogy csak eredetiben olvassam, bár azt is szoktam. Így párhuzamosan magyarul, angolul és németül is tanulmányozom. Miután az ember mindig anyanyelvén ért a legjobban, külön köszönettel tartozom Jancsó Júliának a kiváló fordításáért.
Ami megérintett, az a nagy formán belül a részletek hihetetlen árnyaltsága és kifinomultsága.
– Hogyan látod a regény helyét az európai irodalomtörténetben, és milyen zenei analógiát idéz fel benned?
– Nyugodtan állíthatjuk, hogy ez egy egyedülálló, korszakalkotó mű, amely megváltoztatta a regény műfaját. Óriási hatása volt az utókorra. Zenei analógia nincs. Talán egy egészen más módon Wagner tetralógiája.
– Proust művének központi gondolata az IDŐ, ezt a jelenséget járja körül. Ám az idő szinte észrevétlenül van jelen, ahogy a történések egy érdekesen hullámzó idővonalon jelennek meg. A mű zeneisége is talán leginkább ebben található. Számodra mit jelent az IDŐ fogalma?
– Az idő – most ne gondoljunk az időjárásra – sok mindent jelent. Szerepe a zenében hihetetlenül fontos. A zenei előadóművészet egyik nagy titka éppen ebben rejlik, hogyan is bánunk az idővel. A zenei idő nem azonos azzal, amit az óra vagy a metronóm diktál. Ezt szavakban nem is lehet kifejezni. Milyen szép, hogy az olaszok az „il tempo” szót használják.
Na mármost a regényben másról van szó. Ennek nincs időtartama, legfeljebb hossza. Utóbbi irreleváns. Van, aki gyorsan olvas, van, aki lassan. Az olvasás bármikor megszakítható és újrakezdhető. Vissza is lapozhatunk, hogy újra próbálkozzunk egy szakasszal, amit előzőleg nem értettünk.
Mindenesetre leszögezhetjük: az idő bizony halad. Megállíthatatlanul.
– A társművészetek összekapcsolódásának egyik legszebb formája a versek és a zene kapcsolatából született zenei műfaj: a dal. Ez egy hihetetlenül izgalmas világ, ahogyan a vers ,,elemzését” mutatja a hozzá komponált zene által. Ebben a műfajban a zongoristákat „kísérőként” szokták emlegetni. Igaz Schubert, Schumann is begleitungként írt a zongoraszólamról, de abban a korban ehhez a szóhoz nem társult az a pejoratív színezet, mint napjainkban, amikor egy hegedű-zongora szonáta kapcsán is ezt a jelzőt húzzák a zongoraszólamra. Hogyan vélekedsz erről a jelenségről?
– Igazad van, a „kísérő” csúnya szó, pejoratív mellékíze lett. Mint ahogyan a börtönőr kíséri a rabot. Ezt a zenében fel kellene számolni, és kíséret helyett partnerekről lehetne beszélni. A dal műfaja is erről szól, párbeszéd két egyenrangú fél között. Egy Beethoven-, Mozart- vagy Brahms-zongoraversenyben is előfordulnak szakaszok, ahol a fafúvósoknál van a főtéma, amit a zongorista „kísér”.
– A zene az irodalom mellett a képzőművészettel is nagyon erős kapcsolatban áll. Számos oda-vissza inspirációról tudunk; megzenésített festményekről, vászonra álmodott zenéről. Itt van például Robert Rauschenberg, aki egy egészen eredeti ötlettel megalkotta „fehér festményeit”. Ezek a művek inspirálták John Cage-et a 4.33 megkomponálására, amely a Csendet és ezáltal az Idő egy nem szokványosan érzékelhető formáját hozta létre. Milyen kapcsolatban állsz ezekkel a műalkotásokkal?
– Kapcsolatunk problematikus. Valószínűleg túlontúl konzervatív vagyok, bár ezt nem állítanám. Van ezekben a művekben egy adag provokáció, sőt cinizmus. Meddig lehet elmenni? Úgy tűnik, nagyon sokáig. Az emberek mindent megesznek, ha sokáig hitegetik őket. Értékítéletükben elbizonytalanodtak, nem merik azt mondani, hogy Cage darabja nevetséges, mert félnek, hogy ezáltal önmagukat teszik nevetségessé. Én nem szeretem ezt az irányzatot.
– Az időt sokan, sokféleképpen érzékeljük. Te hogyan éled ezt meg a pódiumon, és változik-e az érzékelés attól függően, hogy éppen milyen művet adsz elő? Van-e ráhatásunk előadás közben erre az érzékelésre, lehet-e közbeavatkozni vagy egyszerűen hagyni kell, hogy mindez a darab által szinte magától megtörténjen?
– Az idő törvényszerű, és ebbe nem szabad beleavatkoznunk. Végh Sándor mondta nagyon szépen: „Ich spiele nicht, sondern ES spielt” – tehát nem én csinálom a zenét, hanem AZ megtörténik bennem.
– Dénessel a kamara.hu gondolata az ittingeni fesztivál hatására született meg bennünk, amelynek Heinz Holligerrel közösen voltatok művészeti vezetői. Elmondhatatlanul sokat jelentett számunkra, hogy több mint 15 éven keresztül tagjai lehettünk ennek a különleges művészcsapatnak, és belülről végigkövethettük azt, ahogyan az élet jelenségeiből merített, számotokra oly fontos témákat milyen végtelenül sok oldalról mutattátok be. Hogyan született meg ennek a fesztiválnak a gondolata, milyen szempontok voltak irányadóak a témák kiválasztásnál?
– Örülök, hogy így éltétek meg ezt. Heinz és én kiegészítjük egymást, nagyszerűen tudtunk együtt dolgozni. Persze, ő mint zeneszerző, kiválóan tájékozódik az új és legújabb zene területein is. A témákat együtt találtuk ki, és azután megpróbáltunk olyan műsorokat szerkeszteni, amelyekben a régi és az új, a közismert és az ismeretlen darabok váltakozása hihetetlenül izgalmas koncertélményeket kínált.
– Tapasztalatom szerint a zenei világban sokféle fesztivál létezik. Az ittingeni és a kamara.hu is a témára és a programban szereplő művekre helyezi a fókuszt, és a lehető legnagyobb mélységben próbálja feltárni azokat. Egyes fesztiváloknál szembetűnő az, hogy van, ahol elsősorban a fellépő művészek személyén van a hangsúly. A mai világban, ahol sokunk szerint a lényegről egyre inkább elterelődik a figyelem, miben áll a fontossága, miben tud mást, talán többet nyújtani egy tematikus fesztivál, ami, valljuk be mindig szűkebb rétegeket vonz?
– Sajnos a mai elüzletiesedett világban a hangsúly gyakran a nagy neveken van, mindez rendkívül felületes és kommerciális. A művészet nem szórakoztatóipar. Semmi baj nincs azzal, ha a közönség jól érzi magát. Mosolyogni, sőt nevetni is szabad. De mindezen túl fontos, hogy a hallgató (néző) gondolatokkal és érzésekkel tele térjen haza.
– Visszatérve Proust korára – elképesztő, hogy a művészet különböző területeiről milyen szellemi miliőben éltek együtt olyan nagyságok, mint Debussy, Ravel, Fauré, Saint-Säens, Manet, Monet, Pissarro, Renoir, Degas, hogy csak a zeneszerzőket és a festőket említsem. Szívesen bekukkantanék egy szalonba, ahol közülük néhányan éppen „eszmecserét” folytatnak. Ebből a korszakból mely művészek állnak hozzád legközelebb, és miért éppen ők?
– A zeneszerzők közül elsősorban Debussy, a festészetben Cézanne. Ravelt csodálom, de nem igazán szeretem. Manet és Monet sokat jelentenek számomra, a többiek kevesebbet.
– Ezek az alkotóművészek egy időben, szinte kivétel nélkül ugyanabban a városban, Párizsban alkottak. Nyilvánvaló, hogy hatással voltak egymásra, mégis mindegyikük egy egyedülálló saját világot képviselt. Első ránézésre meg tudunk különböztetni egymástól egy Pissarro- vagy egy Renoir-festményt, csakúgy, mint egy Debussy- vagy egy Fauré-darabot. Az előadóművészetben, ahol az alkotóművészt „szolgáljuk”, vajon milyen módon születik meg a ,,saját hang” képessége?
– Meggyőződésem, hogy az előadónak csakis a mű és a szerző szolgálatában kell állnia. Mégis tény, hogy minden előadás más. Az egyéni hangot nem lehet előállítani, az vagy van, vagy nincs. Az évek folyamán ez fejlődhet is. Ismét itt vagyunk az idő fogalmánál.
– Az alkotóművészek számára alkotás közben a közönség egy megfoghatatlan közeg, akikkel ritkán kerülnek kapcsolatba. Az előadóművész számára ez azonban másként történik. A magányos gyakorlásból kell átváltanunk a pódiumi létbe, ahol a közönséggel közvetlen kapcsolatba kerülve, egy állandó mozgásban, változásban lévő, élő formát interpretálunk. Úgy is mondhatnám, hogy a pillanat művészete – mint ahogyan az élet maga is – a kreatív bizonytalanság állapota, és ebben rejlik a nagysága, termékenysége, de természetesen az esetleges hibázásra való lehetősége is. Te hogyan látod ezeket a kérdéseket, mennyire van tudatodban a közönséggel való kapcsolat?
– Hiszek az élő muzsikálásban, bár rendszeresen készítek hangfelvételeket is. Mégis, egy koncert az egészen más, egyedüli és megismételhetetlen. Minden tökéletlenségével együtt. A közönség rendkívül fontos, aktív része a történésnek. Jelenlétével inspirálhat, segíthet. Ellenkező esetben zavarhat és rombolhat. A lényeg abban rejlik, hogy színházban, hangversenyteremben – de még a moziban is – együtt vagyunk, közösséget alkotunk.
– A regény legtöbbet idézett részlete a híres madeleine sütemény megjelenése, amely a pillanat tört része alatt, a feledés homályából ezernyi érzetet kelt életre. Mindannyiunk számára ismerős ez a jelenség. Számodra mit jelent a „madeleine-élmény”? Kozmopolitaként, otthonra találva a világ különböző pontjain?
– Azt hiszem, ez Proust számára is a gyerekkort, az ifjúságot jelenti. Visszatekintünk, és ha szerencsénk volt, akkor ezek az emlékek nosztalgiával töltenek el bennünket.
