Jancsó Júlia műfordítónak köszönhetően immár egységes szövegként olvashatjuk Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című, hét kötetből álló regényfolyamát, melyből eddig csak három kötet volt elérhető magyarul, méghozzá Gyergyai Albert munkája nyomán. A kamara.hu zenei fesztivál idén november 18-21. között ezt a művet állítja középpontban, aminek kapcsán az egyik művészeti vezető, Simon Izabella beszélgetett a fordítóval.
– Valahogy még sosem jött szóba köztük, hogy hogyan lépett az életedbe a francia nyelv szeretete?
– A családban a nővérem volt a kitűnő tanuló és a példakép. Ő angolos volt, emiatt gondoltam, hogy én inkább más nyelvet választok. A gimnáziumban, ahová jártunk, volt francia tagozat, jól meg is ijesztettem a szüleimet, hogy nehéz lesz, de végül bevált a trükk. Nagyon örülök, hogy így történt.
– Az elmúlt években Marcel Proust regényfolyamának fordításán dolgoztál. Mennyire jellemző itthon, hogy egy francia nyelvű könyvet újrafordítsanak?
– Az utóbbi 10-15 évben nagyon népszerű lett az újrafordítás. A legismertebb példa talán Dante Isteni színjátéka, amit Nádasdy Ádám magyarított újra. Shakespeare-t is ő kezdte „megújítani”, pontosabban Shakespeare-műveket már többen is újrafordították, de vele kezdődött egy újabb hullám, és az utóbbi években nagyon sok szerzőt vettek elő ismét. Talán ez egyfajta felismerés is, hogy a fordítások gyorsabban öregszenek, mint az eredeti művek.
– Az eltűnt idő nyomában első három kötete már rendelkezésre állt magyarul Gyergyai Albert fordításában. A munka során felhasználtad az ő változatát?
– Még a legelején eldöntöttem, hogy nem nézem meg a korábbi változatot. Amikor végeztem a negyedik kötettel, vagyis azzal a résszel, amit én fordítottam először, akkor néztem meg bizonyos megoldásokat, amik már szervesültek a hazai Proust-kultúrában. Bizonyos melléknevekre, vagy például magára a címre gondolok, ami persze vitatható, de ezek már teljesen intézményesültek.
– Maga „Az eltűnt idő nyomában” cím is vitatható?
– Igen, mert a francia „perdu” szóban benne van az is, hogy „elvesztegetett”, és ez a jelentés a magyarból nem igazán derül ki. Mindenki így ismeri, ezen nem érdemes változtatni, de például az egyes kötetek címeinél én más fordulatokat használtam.
– Milyen szempontok vezérelnek, amikor egy fordítással kezdesz dolgozni? Foglalkozol a mű keletkezéstörténetével?
– Az eltűnt idő… kapcsán nem volt nehéz dolgom, mert már az egyetemi szakdolgozatomat is Proust és a zene kapcsolatáról írtam. Egykori tanárom, Szávai Nándor vetette fel, hogy mi lenne, ha én fordítanám tovább a regényt. Egyetemistaként ezt persze tréfának gondoltam, de mindenesetre már akkor beleástam magam Proust-világába. Később persze újraolvastam, mert az egész ciklust ismerni kell ahhoz, hogy elkezdhessek foglalkozni a negyedik kötettel. Bár minden kötet önmagában is olvasható, de fontos kapcsolódások vannak. Ezeket ugyanúgy ismerni kell, mint bizonyos nyelvi fordulatokat, amelyek visszatérnek, és vissza is kell őket keresni, hogy lehetőség szerint ugyanolyan kifejezésekkel éljünk. Nem beszélve arról, hogy Proust nagyon szerette az építészetet, a katedrálisépítészet különösen érdekelte, ennek megfelelően időnként elképesztő mondatszerkezeteket hoz létre. A leghosszabb mondat megközelíti a hat oldalt.
– A szöveg kapcsán engem például megdöbbentett az az érzékenység, ahogyan a mélylélektan jelenségeit ábrázolja. Proustnak mennyire lehetett tudomása Freud munkásságáról?
– Jelenlegi tudásunk szerint Proust csak a kései éveiben szerzett tudomást a freudi elméletekről, a regényeiben viszont ennek ellenére sok mindenre nagyszerűen ráérez. Fantasztikus egybeesések vannak a freudi mélylélektan és a prousti lélektan között, és nem ez az egyetlen terület, ahol jók a megérzései. Filozófiájának gyökereiről tudjuk, hogy rokonságban voltak Henri Bergsonéval, de ezeket az elméleteket is úgy fejlesztette tovább, hogy azok végül már nem is Bergson, hanem az ő saját gondolkodási rendszerébe illenek bele.
– Nekünk zenészeknek gyakran teszik fel azt a kérdést, hogy hogyan hallgatunk zenét, milyenek vagyunk hallgatóként. A fordító hogyan olvas? Előfordul, hogy olvasóként nem annyira tetszik, vagy éppen nem értesz egyet azzal, amit azt le kell fordítanod?
– Az ember érzékeli, hogy nem mindenütt zseniális a szöveg. Háromezer oldalnál még Proust esetében sem lehet elvárás, hogy minden tökéletes legyen, ráadásul az utolsó köteteket Proust már nem tudta átnézni, tehát azok nem az ő véglegesített változatai. Ha a fordító látja is az eredeti szöveg esetleges „gyengéit”, akkor sem szereti kevésbé, hiszen évtizedekre összenő a művekkel.
– Ilyenkor a fordítóban nincs meg az a késztetés, hogy egy kicsit ,,besegítsen”?
– Azt hiszem, hogy ez fordítói, illetve kiadói szemlélet kérdése. Sokszor előfordul, hogy a szerkesztő azt mondja, kerüljük a szóismétlést. Én úgy gondolom, hogy ha maga szerző szót ismétel, akkor én nem fogom kijavítani és „megszépíteni”. Én ebből a szempontból szolgai fordítónak tartom magam, mivel megpróbálom a lehető legközelebbről követni a szöveget. Ez meggyőződés kérdése.
A Gyergyai-fordítás nagy szép szöveg, szeretem és egyáltalán nem gondolom, hogy elavult. Szinte semmit nem fordítottunk egyformán, de ez nem azt jelenti, hogy bármelyik fordítás elfogadhatatlan vagy nem jó. Amikor a hetedik kötet végére értem, a kiadó, Miklós Tamás vetette föl, hogy „csináljam meg” újra az első hármat is, hogy legyen egy egységes szövegünk. Az egység persze illúziónak bizonyul, hiszen az ember az évtizedek alatt maga is sokat változik. Emiatt nem lesz és nem is lehet teljesen egységes a szöveg, de mégis koherensebb ahhoz képest, mintha két nagyon különböző korszakban, két különböző ember által készül a fordítás. Fontos megjegyezni, hogy Gyergyai még nem a kritikai kiadások alapján dolgozott, tehát sok helyen a francia eredeti sem egyezik. A legfőbb különbség pedig, hogy mai felfogás alapján jobban ragaszkodunk a pontossághoz, a szöveghűséghez mint a szöveg szépségéhez. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy a Gyergyai-féle szöveg egy nagyszerű fordítás, és azt hiszem, ha valaki tudja, hogy micsoda munka ez, akkor az én vagyok, tehát csak tisztelegni tudok előtte.
– A szöveg egységességét, tökéletességét, maradandóságát tekintve mit tudunk az eredetiről? Te láttad például a kéziratot, vagy a kézirat részleteit?
– Csak részleteket. Proust rengeteg javítással dolgozott, legendás, ahogy mindig ugyanolyan Moleskin-füzetekbe írt, és a javításokat nem tudta másképp elhelyezni, mint kis cédulákon a füzet szélére ragasztva. Van, hogy ezek nem is cédulák, hanem hosszan kunkorodó tekercsek. Ha jól emlékszem, a leghosszabb ilyen tekercs másfél méter. Amikor megkapta a nyomdában betördelt szöveget, azt is úgy küldte vissza, hogy kő kövön nem maradt – bizonyára a nyomdászok legnagyobb örömére. Nagyon sokat változtatott.
– Arról nem is beszélve, hogy nagyon sok idő telt el, míg pontot tett az első kötet végére.
– 1909-ben kezdte és csak 1912-re készült el vele. Először több kiadó, személy szerint André Gide is visszautasította a megjelentetését, végül pedig a második kötet lett igazán ismert és sikeres. A háborús évek miatt elég sokáig húzódott a további részek megjelenése, és végül Proust maga csak a negyedik kötet végigjavításáig jutott, a többi kiadást már nem érhette meg.
– Úgy tudom, hogy Proust és élettársa a nagyszerű zeneszerző, Reynaldo Hahn művészileg is nagy hatással voltak egymásra.
– Egészen pontosan nem az élettársa volt, – mert vállalta nyíltan a homoszexualitását – hanem az egyik szerelme és jó barátja. Évekig szoros kapcsolat, mélységes kötődés volt köztük, ennyit lehet tudni a levelezésükből, és azt, hogy a regényben Hahn alakja több szereplőben is megjelenik.
– A regényfolyam melyik szereplőjét mintázta róla?
– Proust módszere nagyon sajátságos, mert egyes ismerősökből több szereplőben is elrejt vonásokat, nem akar kulcsszereplőket írni. Van ugyan egy fiatal zongorista, aki részben Hahnra emlékeztet, és a zenész alakokban valószínűleg több vonása is megjelenik. A regénynek egyébként három emblematikus művészfigurája van: egy festő, egy zeneszerző és egy író. Ők testesítik meg ezeket a művészeti ágakat, és végső soron Proust filozófiáját, miszerint a művészetek jelentik az élet és a maradandóság kulcsát a világban.
– Hogyan tudott Proust ilyen mértékig elmélyülni a különböző művészeti ágakban?
– Proust legfontosabb, vagy egyik legfontosabb különlegessége, hogy egy pillanatnyi megfigyelést milyen szinten tud elmélyíteni. Ez a regénybeli műalkotásoknál különösen jól érvényesül, de ahogy említetted, a lélektani felismeréseknél is. Hogy minderre hogy volt ideje? Egész életében nagyjából erre a regényre készült, és aztán ezt írta meg. Anyagi körülményei pedig lehetővé tették, hogy nem kellett állandó munkát vállalnia, polgári foglalkozást űznie.
– A művészeteken belül, mi volt a háttere Proust zenével való szoros, mondhatni esszenciális kapcsolatának?
– Talán jól illusztrálja ezt a kapcsolatot, hogy Proust szinte csak olyan helyre ment társaságba, ahol koncertet is adtak. Az az érdekes, hogy nemcsak a klasszikusokat, hanem a kortársakat is figyelemmel kísérte. Legendás történet, hogy egyszer már súlyos betegként, amikor tudomást szerzett arról, hogy egy vonósnégyes Debussy új művét adta elő a városban, ahol ő nem tudott jelen lenni, a koncert után a zenészekért küldetett, hogy játsszák el neki is a darabot.
– A kamara.hu-n többek között egy Franck-szonátával készülünk, ami szintén része a regénynek.
– Az első kötetben megjelenik egy mű, a „Vinteuil-szonáta” témája, ami Swannék szerelmének szimbóluma. Erről nagyon sok vita folyt, a mai napig találgatják, hogy vajon melyik darabról lehet szó, a legjobb tudásunk szerint pedig ez valóban a szóban forgó Franck-szonáta. Itt érdemes megemlíteni, hogy elvontabb szinten Proust ismeretelmélete, ha szabad ilyen fogalmat használni, azon alapszik, hogy az emlékezetünk teljes világa fizikai benyomásokból épül fel. Egy hang, nem is feltétlenül zenei hang, vagy egy íz idéz elő olyan komplex emlékeket és élményeket, amelyre az egész személyiségünk épül. Proust és a zene kapcsolatát tekintve lényeges, hogy az egész szöveg kompozíciója zenei. Maguk a mondatok is, tehát a fordításnál ez is fontos szempont. A dallamok hagyományosan egy regénynél, vagy prózánál nem tekintünk, vagyis Proustig nem tekintettünk olyan jellemzőnek, mint a verseknél, a líránál.
– Milyen érzés a munka befejezése, amikor leteszed a tollat? Maradnak benned kétségek?
– Csak az marad, mert az ember tudja, hogy ehhez a szöveghez nem tud elég jó lenni. Amikor a hetedik kötetet befejeztem, a két gyerekem azt kérdezte: „na, és akkor most mihez fogsz kezdeni?!”
