A Kaposfest nyitókoncertje magától értetődő természetességgel hozta a fesztiválra annyira jellemző oldott, könnyed életérzést. Hiába hangzott el a viszonylag súlyosnak mondható Bartók Zongoraötös az első részben, a nézőtéren a fesztelen hangulat végig megmaradt.
Még az sem zavarja meg az előadókat, amikor egy kisgyermek hangosan fejezi ki tetszését vagy épp nemtetszését, ebben a korban még nem teljesen pontosan értelmezhető mindez. Baráti Kristóf és zenésztársai (Langer Ágnes, Szűcs Máté, Fenyő László, Berecz Mihály) laza mosollyal veszik tudomásul, majd, mintha mi sem történt volna, folytatják az ötöst.
Pedig a zene tele van a csak Bartókra jellemző vibrálással és lüktetéssel. Miközben hallgatom, folyamatosan a Concerto dallamai motoszkáltak bennem, mintha ennek a kamaraváltozata lenne a darab. A súlyos és könnyed, néhol burleszket idéző motívumok váltakozása folyamatos, mégis koherens érzetet kelt. Minden érzékünk azt súgja, hogy megérkeztünk a nagybetűs 20. századba. Vagy már a 21.-be?
A koncert első felvonásában tulajdonképpen lezajlott az est hardcore-nak mondható része, ami ezután jön, már egyértelműen a felszabadult fesztiválhangulatot idézi.
Befut Bősze Ádám is, aki most már nem is műsort vezet vagy konferál, hanem stand-up műsort ad elő. Megfelelően egyensúlyoz, pontosan érzékeli, meddig mehet el, egyszemélyes show-ja sohasem ripacskodás, és a kellő mennyiségű információt is tartalmazza.
A második rész első darabja Bartók Román népi táncainak harmonikára és mandolinra írt változata. Elképesztő dinamikával szólal meg a mű, fel sem tűnik, hogy átiratot hallunk, az előadás ihletett és természetes, Avi Avital és Ksenija Sidorova pedig tökéletesen érzi egymást, örömzene, amit hallunk.
Bartókot Piazzola váltja. Két teljesen különböző világ. De ha már a hangulatingadozásokról és az érzelmek sodró erejéről beszéltünk, akkor ilyen szempontból tökéletes a választás. Miért ne? Hisz pont arról szól az egész, hogy nem lepődhetünk meg semmin.
Franck Angelis francia zeneszerző egy Piazzola-témára írt fantáziája a második zeneszám. Ksenija Sidorova ezúttal a Kállai Vonósnégyessel egészül ki. A zene lüktet, vibrál, él, gyakorlatilag elveszünk Buenos Aires fülledt éjszakájában, és ez a hangulat már egész végig velünk marad. A Bartók zenéjében megmutatkozó átmenetek ezúttal kiegyenlítetté válnak, immár a szenvedély ural mindent, izzik körülöttünk a levegő.
Piazzola Le Grand Tango alkotásában színpadra lép a másik művészeti vezető, Várdai István is, őt a Signum Saxophone Quartet egészíti ki. Érdekes hangszerelés, pulzáló hangulat, amely egyenesen vezet a Michelangelo 70 címet viselő darabig, amelynek – mint megtudjuk – igazából semmi köze sincs az olasz reneszánsz zsenihez. A szaxofon kvartett által előadott rövid zsenge ugyanis egy olyan Buenos Aires-i kocsmába repít el bennünket, amelyet történetesen Michelangelóról neveztek el. Persze, nem a kocsma a lényeg, hanem egy bizonyos lány, akivel maga a zeneszerző találkozott ott. Bár Bősze nyitva hagyja a kérdést, vajon plátói viszonyba torkollott-e az ismerkedés vagy sem, a zenét hallva egyértelmű a nemleges válasz.
Továbbra sem ereszt minket az argentin főváros: Piazzola Négy évszak Buenos Airesben ciklusából a Tavaszt halljuk az est zárószámaként. A szenvedély és a humor még magasabb szintekre hág, a Szivárvány Kulturális Központban hirtelen a dél-amerikai hangulat veszi át az uralmat. Alexis Cárdenas amellett, hogy kiválóan hegedül, énekel, fütyül, elképesztő dinamikával irányítja zenésztársait, akiknek azért akad alkalmuk, hogy a közép-európai virtust is megvillantsák.
Jó lenne, ha ilyen lenne minden (klasszikus) zenei koncert. Ha kipakolnánk a műveket a „kiállítótermekből”, és egyszerűen csak elkezdenénk az emberek orra előtt az utcán, a kocsmában vagy épp egy közértben zenélni. Aggodalomra semmi ok, ettől még a nagy, viszonyítási alapnak számító darabok értéke megmarad, csak a befogadás válik felszabadultabbá és természetesebbé. Elvégre miért is ne táncolhatna egy argentin táncosnő egy Buenos Aires-i kocsma bárpultján Bartók zenéjére?
