Nem, nem Dolly lépett fel a Kaposfest nyitókoncertjén arról énekelve, hogy Flipper Öcsi épp elhagyta a Dolly Roll zenekart, hanem tényleg, szó szerint elszakadt Szűcs Máté brácsájának egy húrja Brahms g-moll zongoranégyesének előadása közben. Az pedig, ami és ahogy történt, ahogyan kimozogták az ebből fakadó üresjáratot és helyzeteket, hozta azt a kötetlen hangulatot, ami annyira jellemző a kaposvári fesztiválra.
Mondjuk nem könnyű Bősze Ádám hol vicces, hol ironikus, komolyságot csak nyomokban tartalmazó konferanszja után ráhangolódni Kurtág György Bach Actus tragicus átiratára. A hangulati egység ugyan sosem volt a Kaposfest sajátja, a koncerteken általában egyik végletből a másik esünk, attól függően, hogy épp milyen szerző darabja szólal meg milyen szólistákkal, és leginkább milyen hangszeren. Főleg akkor beszélhetünk a csapongás élményéről, amikor sok kis, apró zenemű hangzik el egy est leforgása alatt. Ez utóbbi már-már a fesztivál védjegyének is számít – nagyon helyesen.
Szóval, ahogy Bősze javasolta, nem tapsoltunk, hanem „átélveztük” magunkat Bach-Kurtágból Liszt Ferencbe. Liszt Csárdás macabre c. darabja Végh János négykezes átiratában is nagyot szól, tobzódunk mindabban, amit Kurtág kihagyott a saját Bach értelmezéséből. A visszafogott, elmélyült befelé figyelés után a külső ingerek kiváltotta szenvedélyre kell figyelnünk. Nekem Liszt mindig is kicsit bombasztikusnak tűnt – most is ,- és nem vagyok abban biztos, hogy a zenéjében elrejtett valid és egzakt információk egyenes arányban állnak a „bombasztia” mértékével. Ezt ki-ki döntse el saját magában. Würtz Klára és Enrico Pace elődása viszont remek volt.
A nyitókoncertet egyébként Várdai István művészeti vezető kezdte Ligeti György szólógordonkára írott szonátájával, amelyek egyes részei nekem az Iron Maiden kultikus, 1986-os Somewhere in Time című lemezének gitárszólóit juttatták eszembe. A komolyzene hardcore híveinek itt jegyzem meg, hogy ez korántsem leminősítés, a brit srácok nagyon jól tudnak zenélni, hangszerük igen kiváló művelői, Ligeti viszont továbbra is elmondhatja magáról, hogy olyan zenét ír, amelyből száz és száz asszociáció indulhat ki – legalábbis az egyén befogadási aktusa közben.
Bartók Béla Kontrasztokja zárta a koncert első félidejét. A darabot Würtz Klára, Baráti Kristóf és Bruno Philippe adták elő. Nos, itt az előbb emlegetett hangulati tobzódás egy zeneművön belül valósult meg: számomra az egész olyan volt, mintha a jazz találkozna a magyar népdallal és a 20. század elejének szecessziós bizonytalanságával, a boncasztalon.
A Brahms-kvartett aztán helyretette a kedélyeket, kitűnő és ihletett maga a darab és az előadás is. Enrico Pace, Pusker Júlia, Szűcs Máté és Bruno Philippe egyszer csak találkoznak itt, Kaposváron, és világra szülnek egy olyan interpretációt, ami olyan, mintha egész életükben ezt és együtt gyakorolták volna. Nem a hibátlanságról, sokkal inkább a flow-élményről beszélek, és a lényeg megragadásáról. És ezt még az elszakadt húr sem tehette tönkre.
