A fergeteges tombolás azt mutatta, hogy már vevő a publikum a mókákra, így a legvégére ifj. Sárközyék is megérkeztek, hogy Haydn- és Kroll-átdolgozásaikkal, a még jelenlévő összes művésszel együtt felejthetetlenné tegyék az utolsó estét.
Igen, először is technikai okokból szombaton délelőtt az AGORA – Együd Árpád Művelődési Központ nagytermében voltunk, kellően hűs környezetben hallhattunk három szenvedélytől fűtött, izgalmas darabot.
Aram Hacsaturján nevét nagyon sokat talán a Kardtánchoz kötik, avagy a nagysikerű Onedin család című angol tévésorozat főcímzenéjének szerzőjét látják benne (a Spartacus című balettjének pas de deux-je szólt a sorozatban); kamarazenéje azonban ritka madár.
Nem úgy a Kaposfesten, ahol pontosan ezekre lehet lecsapni, ritkaságokra, különlegességekre. A trió pedig klarinéttrió, ahol Pablo Barragánt hallhattuk ismét, Pusker Júlia és Fejérvári Zoltán társaságában. A moszkvai konzervatóriumban komponált ifjúkori műben megvolt minden amitől egyszerre orosz, örmény és ifjúkori: lázadó hangzatok, kalapáló ritmusok, kiváló hegedűhangzás és népi dallamok csodás egyvelege volt ez a darab. A klarinétszóló eszményien simult oda a másik két hangszer világához, Pusker Júlia ismét remekelt a hegedűn, Fejérvári Zoltán pedig megalapozta a tökéletes előadást. Csodás nyitányra ébredtünk.
Chopin Grand Duo Concertante című műve következett, a ritka Chopin-művek egyike, amikor másik hangszer is játszik a zongora mellett. Hartmann Domonkos és Csabay Domonkos csellóm illetve zongorán játszottak és szép percekkel ajándékoztak meg bennünket, a recsegő szék is bele-beleszállt a kíséretbe.
A konzervatórium, úgy látszik, másokat is megihletett maradandó alkotások írására, Rachmaninov 6 négykezes zongoradarabja is ebben az időszakban keletkezett. Alekszej Volodin és Edith Peña megmutatták, hogy milyen párost alkotnak nemcsak az életben, hanem a zenében is. Bámulatos volt a figyelem, az összhang, és közben ez a különös, ifjú rachmaninovi világ, még nem a kiérlelt, végigénekelt dallamosság, hanem sok-sok expresszivitás, lángolás, megakadás, amelyet kitűnően hangsúlyoztak a zenészek, s a végén, amolyan Kijevi Nagykapu-féle mennydörgése a hangoknak. Remekbe szabott, lángoló, kiváló előadás végén zúghatott fel a vastaps.
Este azután jött a nagy és csodás meglepetés. Meglepetés azért, mert a zárókoncerten általában egy-két komolyabbnak tűnő darab után különféle vicces-virtuóz számokkal vesznek búcsút a Kaposfest zenészei az egyre extatikusabb állapotba kerülő közönségtől – számtalan emléket őrzök magam is, amikor már a századik ráadás után se akartuk leengedni a zseniális muzsikusokat.
Ezen az estén azonban valami egészen más történt. Azt tudtuk sokan, hogy Csajkovszkij a-moll triója egy híres barátja, Anton Rubinstein halálára íródott, és hogy eléggé szomorú hangulatú, de nagy lélegzetű, igazi mestermű. Volodin, Troussov és Várdai azonban olyan magasságokba emelték ennek a darabnak minden fájdalmát, kétségbeesését és reménytelenségét, a végén a semmibehullást, a halál kérlelhetetlenségét, hogy kiszáradt torokkal ültünk félórán keresztül, szinte lélegezni sem mertünk.
Nem is érzékeltük egyébként, hogy vége a darabnak, mert nem a teremben jártunk, hanem ki tudja, hol. A zenészek remegő lábakkal, vörös arccal és szemekkel álltak fel, Volodin teljesen kikészülve támolygott a zongoraszék mellett. Mindenki kiadott magából mindent, amit érzelmileg bele lehet tenni ebbe a műbe, s most látszott meg csak igazán, hogy mi az a többlet, amit a zenészek adnak a hangjegyek mögé – ha már délután kiváló előadást hallhattunk a mesterséges intelligencia és a zeneszerzés-előadás problémáiról. Csattanós válasz volt minderre ez a félóra, nem is lehet erről többet mondani.
Annyit azért mégis kell, hogy olyan elementáris hatású volt ez az előadás, hogy a szervezők a szünetben a második rész darabkiosztását átformálták, hogy az erőteljesebb, elgondolkoztatóbb darabokkal kezdjünk, s a virtuóz móka csak a legvégére maradjon. Így még nagyobb hatású volt a Győri Ütőegyüttesnek egy kortárs alkotása, amely a délszláv háború szörnyűségeit megéneklendő, íródott; ezek után Massenet és a Monti-csárdás következett, sajátos átdolgozásban, amelyet az első félidő három csodazenésze adott elő: Várdai István izgalmas csatát vívott az üveghangokkal, amikor troussovi magasságokban próbált vijjogni, mindeközben Volodin elégedett mosollyal nyomta az esztámot a két vonós alá.
A fergeteges tombolás azt mutatta, hogy már vevő a publikum a mókákra, így a legvégére ifj. Sárközyék is megérkeztek, hogy Haydn- és Kroll-átdolgozásaikkal, a még jelenlévő összes művésszel együtt felejthetetlenné tegyék az estét.
