A Kaposfest szerdai napján három koncerten is élményeket szerezhettünk, bőven volt hát mit nézni-hallani ebben a színes zenei kavalkádban. Délelőtt a romantikus hangulat vette birtokba a Zeneházat, méghozzá egy átirat és egy kortárs darab bemutatójával. Brahms D-dúr hegedűszonátáját Paul Klengel írta át gordonkára, és Várdai István, valamint Fejérvári Zoltán avatott előadásában hallhattuk. Bősze Ádám felvezetőjében megemlítette, hogy a kortársak szerint ez nem is annyira koncertterembe való alkotás, annyira intim, bensőséges a hangulata, ez pedig be is igazolódott a mű hallgatása során: a szemlélődő, tűnődő, széles kantilénájú dallamokkal megtelt a terem, egészen az utolsó, csöndes akkordig.
Lucas Debargue-t tegnap mint zongoristát hallhattuk, most zeneszerzőként is bemutatkozott. Zongorakvintettje a későromantika nyomdokain haladt, liszti módra rövid, jellegzetes, átalakításokra érett motívumokkal, éles kontrasztokkal, remek színkeverésekkel, néhol egészen zenekari hangzásokkal. A nyitótételhez hagyományosan lassú bevezetés tartozott, ahol felhangzottak a zenei névjegyek, amelyek megjelentek a rövid lassúban és a 6/8-os pergő-zakatoló zárótételben is, melynek végén a szerző ismét a fülünkbe véste a két vezérmotívumot. Méltán zúgott a vastaps, mert nagyon jól formált, invenciózus, szép alkotást mutatott be a Kaposfest.
A kora esti órában négy szenvedélyes, de teljesen elütő karakterű darab hangzott fel a pódiumon. Poulenc Szonátájának vigorózus-groteszk pezsgése Alekszej Volodin és Edith Peña négykezesében mindenkinek jó estét kívánt, az álmosító délután egyszerre elszállt mindenkiből. Ysaÿe Poéme Élégiaque-ja a szenvedély egy más olvasatában izzott Abouzahra Amira hegedűhúrjain, Edith Peña pedig eközben gyönyörű kíséretet hullámoztatott. Debussy dalai közül Kristóf Réka három bensőséges, Verlaine-idézetekre komponált álmodozását hallatta velünk szép dallamívekkel, miközben Magyar Valentin ült a zongoránál, és a színeket festette az ívek alá. Fauré G-dúr zongoranégyesét hallgatva pedig összegzésfélét éreztem: a francia zeneköltészet oly sok jellegzetességét megcsillantotta, a párhuzamosan futó édeset és keserűt, a váratlan megtorpanásokat, a finom iróniát, a mindig ellágyuló, sosem érdes hangzatokat.
Ezek után, a református templomban „A sarki fény dallamai” címmel a Kaposfesten megjelent ifjú norvég muzsikusok is az előadók sorába léphettek. Előbb a két Abouzahra testvér, Miriam és Amira két brácsán játszott egy Händel Passacagliát, majd a norvég fiatalok Pusker Júlia szólójával egy különleges Vaughan Williams-alkotást mutattak be A felröppenő pacsirta címmel. A szólóhegedű éteri magasságokban, sokszor néma csöndben, üveghangokon dalolt, önkéntelenül is azon kaptam magam, hogy a templom neogótikus boltíveire révedek, miközben a pacsirta éneke egyre magasabb régiókba lendült. Varázsos percek voltak ezek. A zárószám egy közismert darabként érkezett a norvég világból, a sarki fény hazájából: Grieg Holberg-szvitjét adta elő az alkalmi kamaraegyüttes, annak minden melankóliájával, a sötétségen is áttörő fények erejével, a táncos lezárással. Nem panaszkodhattunk hát a színekre, talán mindenki megtalálta a magáét a pillanatonként változó zenei forgatagban.
