Mozart életét 25 éves korában egy legendás fizikai inzultus osztotta két meghatározó szakaszra: a salzburgi hercegérsek szolgálatában eltöltött időszakra és szabad művészként leélt bécsi évtizedére. Ez az inzultus Bécsben történt, a Német Lovagrend székházában, ahova ma látogatunk.
Az épület Bécs központjában található, alig két perc sétára a Stephansdomtól, melynek tornya bebólogat az udvarára…. A forgalmas belvárosi utcáról nézve fel sem tűnik, milyen hatalmas komplexum: két lakószárnya között gótikus, két emeletet átfogó ablakokat látunk; mögöttük a lovagrend temploma van, amelyet a mi Szent Erzsébetünk tiszteletére szenteltek fel.
A rend a XII-XIII. század fordulóján telepedett meg Bécsben, rendháza kezdettől ezen a helyen állt. A mai épületegyüttes évszázadok során alakult ki: a templom a XIV. század közepén épült gótikus stílusban, a két oldalszárny pedig a XVII-XVIII. századból származik.
Hogy került ide Mozart és pontosan mi is történt itt?
Mint tudjuk, Mozart apja, Leopold a salzburgi hercegérsek udvari muzsikusa volt és az lett Wolfgang Amadeus is. Ám a zseniális ifjú számára egyre terhesebbé vált a szolgálat, különösen az után, hogy az érseki székbe Hyeronimus Colloredo került. Amikor az érseket hivatali ügyei hosszabb-rövidebb időre Bécsbe szólították, a Deutschordenshausban szokta berendezni udvartartását, amelynek keretében vitte magával muzsikusait is. Így lakott ebben az épületben a 25 éves Mozart 1781. március 16. és május 2. között – az első udvarban, a második emeleten. Ablakai a Stephansdom felé néztek.
Az érsek a muzsikusokat a lakájokkal tekintette egyenrangúnak. Mozartnak közöttük kellett elfogyasztani ebédjét-vacsoráját, holott őt gyerekkora óta egész Európában hírességnek tartottak.
Bécsi heteiben Mozart sok felkérést kapott külső hangversenyekre, ám az érsek nem engedte el: csak az ő szolgálatában léphetett fel, hogy a bécsi előkelőségek az általa rendezett koncertekre tóduljanak.
Ezekre a hangversenyekre többször a rendház földszintjén, a Sala Terrénában került sor. Ez egy bűbájos kicsi terem, mitológiai témájú, velencei későreneszánsz festményekkel, díszítményekkel szó szerint telepingálva. Ma is létezik eredeti formájában, ez Bécs egyik legrégebbi hangversenyterme. Mozart szeretett itt muzsikálni, mert remek az akusztikája.
Mozart tehát egyre nehezebben tűrte a helyzetet. Szeretett volna nemcsak az érsektől, hanem apja gyakran terhessé vált gyámkodásától, sőt, szülővárosától, a félreeső Salzburgtól is megszabadulni, hogy a császári székváros zenei paradicsomában önállóan élhessen és dolgozhasson; s hogy végre igazán felnőtté válhasson, ne apja döntsön minden ügyében. Életrajzírói azt is feltételezik, hogy már ekkor leendő felesége, Konstanze Weber miatt is Bécsben akart maradni, csak ezt az okot apjának végképp nem merte elmondani (utóbb kiderült, hogy jó volt ez ügyben a megérzése). Bécs légkörét megtapasztalva jutott végképp elhatározásra s megírta felmondólevelét.
Az irat hivatali útja az udvarmesteren, Arco grófon keresztül vezetett az érsekhez, aki akkor éppen valamely hivatali ügye folytán nem Bécsben tartózkodott, így várni kellett. Arco gróf, aki még korábbról jó viszonyt ápolt Mozart apjával, nem is volt hajlandó továbbítani az iratot. Úgy gondolta, a fiatal muzsikus érdekében cselekszik és Leopold Mozart intenciói szerint jár el, ha megakadályozza ezt a „forrófejűséget”. Közben a hercegérsek visszatért Bécsbe, s Mozart személyesen akarta átadni a több hete várakozó kérvényt. Ám, amikor jelentkezett az érsek előszobájában, ismét Arco grófba botlott, aki akcióba lépett. Az ekkor történteket maga Mozart írta meg levélben apjának, melyben a grófot maró gúnnyal egy, a felsőbbségnek pitiző emberfajta tagjának festette:
„Ezt nagyon jól megcsinálta Arco gróf úr! Ez tehát a mód, ahogy embereket rábeszélnek, magukhoz édesgetnek. Velük született butaságuknál fogva nem veszik át a kérvényeket, gyávaságból és farkcsóváláshoz való ragaszkodásból nem szólnak egy szót sem uruknak, négy hétig húzzák-halasztják a dolgot, és végül is, amikor az illető kénytelen a kérvényt személyesen átadni, ahelyett, hogy legalább személyesen beengednék az embert, kidobják az ajtón és belerúgnak a fenekébe! … Így történt az érsek előszobájában, ahol nem állt más mód rendelkezésemre, mint hogy egy szót se szóljak, és elrohanjak…”
A levél későbbi soraiból az is kiderül, hogy a gróf neveletlen fráternek és más hasonlónak nevezte Mozartot, aki azt gyanította, hogy a farbarúgás nem Arco magánakciója volt, hanem maga az érsek parancsolta. Ebben valószínűleg nem volt igaza, de a megaláztatás enélkül is nagy volt.
Ezzel a drasztikus jelenettel vált meg Mozart a még jórészt feudális normák szerint működő salzburgi hercegérseki hivataltól s lett szabad ember és művész a zene akkori európai fővárosában. Mindössze egy évtized adatott neki…
Ezt a zenét Bécsben azon a sorsdöntő tavaszon/kora nyáron komponálta:
A Deutschordnenshausban ma egyházi fenntartásban remek szálloda működik. A blogger, ha Bécsben járt, mindig ott szállt meg, mert a lehető legjobb helyen van és olcsóbb, mint a hasonló színvonalú szállodák. Az említett Sala Terrena a földszinten ma is hangversenyterem, jegyárai viszont nagyon magasak. Előfordult, hogy estefelé zeneszóra értem haza a városnézésből. Olyankor leültem a lépcsőre vagy ki az udvarra, ott is remekül lehetett hallani. A kis terembe néhányszor sikerült is „belógni” a reggeli takarítás idején…
A Deutschordenshausba a Szent Erzsébet-templom miatt is érdemes benézni.
Városnézés közben kitűnő pihenési lehetőséget nyújt az épületegyüttes hangulatos, virágokkal, szobrokkal ékes kettős udvara. Természetesen Mozartnak élete e nevezetes helyén emléktáblája is van, mellette pedig egy három táblából álló együttes a bécsi Mozart Társaság tiszteletbeli tagjainak és az általuk Mozart-éremmel kitüntetettek névsorát tartalmazza – igaz, csak az 1970-es évek közepéig – mindez a két belső udvart elválasztó árkádok alatt. Az épületben található a lovagrend levéltára és kincs-gyűjteménye, ez utóbbi múzeumként látogatható (Schatzkammer).
