Salzburg egyik legtökéletesebb látványossága a Mirabell-kastély parkja. Fekvése elképesztő: fenséges a rálátás a városra, a Dómra és a Festungra, a hercegérsekek középkori erődítményére, így az élmény szinte egy pillantás alatt felöleli a történelmi városkép meghatározó részét. A távlatok mellett maga a park, annak geometrikus alakzatai, a zöld gyep, a virágok és a sétautak rajza, ritmusa, a szökőkutak, szobrok látványával együtt valóban óriási élményt ad a látogatóknak, nézzen akár közel, maga köré, vagy tekintsen messze.
A mai posztban igazából csak érintőlegesen van zene. De annyira szeretném elmesélni ezeket a kultúrtörténeti érdekességeket, hogy az írás már így is elég hosszú lesz. Így a mai emlékhelyhez köthető zenei vonatkozásokról a legközelebb fogok szólni.
Maga a kastély kicsit mostohagyermek a park csodái mellett. Igaz, nincs benne múzeum, amit meglátogathatnánk, ugyanis Salzburg városának közigazgatását intézik innen. De be lehet menni, és bent rejtett csodával találkozhatunk: egy csodálatos barokk lépcsőházzal (Engelsstiege, azaz Angyal-lépcső).
A pompás márványlépcsőt Lukas von Hildebrandt udvari építész tervei alapján, Franz Anton Harrach érsek megbízásából építették az 1720-as években. A fülkeszobrok Georg Raphael Donner, a puttók Johann Franz Caspar művei. A pazar lépcsősor egy szintén pazar terembe vezet: ez a Marmorsaal, azaz Márványterem, ahol Mozart is muzsikált. A látogató nyugodtan felmehet ide, legalábbis, a blogger ezt már három alkalommal is megtette az utolsó tizenöt évben, nem állta útját senki. Bár az előfordult, hogy a termet zárva találta. De a lépcsőház miatt akkor is érdemes volt betérni!
Ma ismerkedjünk meg a kastély nem mindennapi történetével és építtetőjével, Salzburg egyik kiemelkedő hercegérsekével, s az építése mögött meghúzódó elképesztő szerelmi történettel.
Mit is jelent pontosan a hercegérseki méltóság?
A címet római katolikus főpapok viselték, akik a kora középkortól 1803-ig Salzburg és térsége, mint független hercegség uralkodói voltak. Személyükben egyesítették az egyházi és a világi hatalmat, a pápához hasonló jogokkal rendelkeztek. Így a 19. század elejéig Salzburg volt a világ második legnagyobb egyházi állama, amelynél csak Róma volt nagyobb.
A sóbányászatnak köszönhetően gazdag hercegség is volt, így a hercegérsekeknek igazán módjukban állt tartományukat, székvárosukat fejleszteni. Történelme folyamán három egymást közvetlenül követő hercegérsek: Wolf Dietrich von Raitenau (uralk. 1587-1612), Marcus Sitticus (uralk. 1612-1619) és Paris Lodron (uralk. 1619-1653) tette Salzburgot a világ egyik legcsodálatosabb városává, észak Rómájává.
A Mirabell-kastélyt első formájában Wolf Dietrich érsek építtette 1606-ban élete nagy szerelme, a gyönyörű Salome Alt – és közös gyermekeik – számára. Eredetileg közvetlenebbül viselte a hölgy nevét, ugyanis Altenau-kastélyként volt ismert. Már ekkor parkot alakítottak ki körülötte. A következő évszázadokban a kastély a parkkal együtt több lépésben bővítéseken, átalakításokon ment át. Leginkább meghatározó megnagyobbítása és átalakítása 1722 és 1727 között a nagy barokk építész, Johann Lukas Hildebrandt nevéhez fűződött. 1818-ban egy puszító városi tűzvész után egyszerűbb formában állították helyre, de maradtak részletei a Hildebrandt-időből, mint például a már megmutatott gyönyörű márvány lépcsőház.
De térjünk vissza a kezdetekhez, a szerelmes hercegérsekhez:
Az 1559-ben született Wolf Dietrich von Raitenau 1587 és 1612 között volt Salzburg és környékének egyházi és világi vezetője. Igazi reneszánsz ember, magasan képzett egyházi személyiség volt, nagy műveltséggel, nagy ambíciókkal, nagy lehetőségekkel és hatalommal, ám sokszor szeszélyes és kíméletlen vonásokkal. Államférfiként példaképe az általa személyesen is ismert Macchiavelli volt.
A hercegérseki udvarban fejedelmi élet folyt: Itáliából hozatott muzsikusok, francia tánc- és vívómesterek jelenléte is jelzi ezt. Az udvari szolgálattevők libériáit már akkor a legújabb francia divat-trendek felhasználásával tervezték. Az érseknek ezeknél maradandóbb alkotásai városában a két belvárosi hercegérseki palota, a Residenz és a Neue Residenz felépítése. Fő törekvése volt, hogy a középkori városkából méltó érseki székhelyet alakítson ki, hogy létrehozza Észak Rómáját.
Városrendezési tevékenysége révén ugyan egész középkori negyedeket számoltatott fel, de így alakult ki például a monumentális Dóm tér. Magát a dómot is ő akarta felépíttetni, természetesen olasz építésszel, de az már nem fért bele életébe, így utóda tette meg. De Wolf Dietrichnek köszönhetően alakult ki a város egy másik szép, központi tere, a Residenz térhez kapcsolódó, azóta Salzburg nagy szülöttéről elnevezett Mozartplatz.
Szerelme, a polgárlány Salome Alt (1568-1633) kereskedőcsaládból származott. A korabeli krónikák szerint vörösesbarna hajával, nagy, kifejező, világosszürke szemeivel Salzburg legszebb lánya volt. Az érsekkel egy óvárosi tavernában ismerkedett meg, és miután első ízben titokban a vendége volt, soha többé nem ment vissza a szülői házba.
Akkoriban egyházi berkekben sok szó esett arról, hogy eltörölnék a cölibátust és Wolf Dietrich komolyan szerette volna feleségül venni a lányt. Egyes források arról szólnak, hogy titokban össze is házasodtak. Mindenesetre kapcsolatuk, amelyet teljesen nyíltan tartottak fenn, életre szóló, nagy szerelem volt, hosszú együttéléssel, bő gyermekáldással: tizenöt gyermekükből tíz maradt életben a kisgyermekkor után. Salome kifejezetten jó, nyugtató hatással volt a hajszolt tevékenységű és elég szeszélyes természetű érsek személyiségére. Aki ha már legálisan nem vehette feleségül, annyit azért tudott tenni érte, hogy közbenjárására II. Rudolf császár 1609-ben nemesi rangra emelte Salomét, amivel gyermekei megszabadultak a törvénytelen születés bélyegétől.
Wolf Dietrich részéről ez a szerelem nem egy nagyúr szeszélye volt, hanem egy valóban életre szóló komoly kapcsolat, amit mutat, hogy anyagilag is és minden más szempontból gondoskodni akart családjáról: így építtette számukra 1606-ban az eredetileg Altenau nevet viselő kastélyt, amely akkor kívül esett a városfalakon, s ezzel Salomét és gyermekeit a városi hatóságok akadékoskodása alól is sikerült kivonnia.
Ám hosszú évek nagystílű életmódja és városának nagyívű fejlesztése után hirtelen minden összeomlott Wolf Dietrich körül. 1611-ben a sóbányászat körüli addigi területi viták a bajorokkal fegyveres harcba csaptak át. Az ún. só-háború során a bajor csapatok elfogták az érseket. A helyzetet maradéktalanul saját unokaöccse, a feltörekvő Marcus Sitticus aknázta ki – talán ő is Macchiavelli-követő volt. Átvette a hercegérseki hatalmat, Wolf Dietrichet pedig bezáratta saját régi várába, Hohensalzburgba.
Azt mondják a krónikák, hogy egy ízben, amikor a szegény rab érseket rajtakapták, hogy Saloméhoz írt leveleket dobott ki az ablakon, viszonylag kényelmes szobáiból ablaktalan helyiségbe vitték és ott raboskodott 1617 januárjában bekövetkezett haláláig. Aztán Marcus Sitticus, aki a hatalomátvétel módjának ellenére Salzburg nagy városfejlesztő érsekei közé emelkedett, többek között Salome kastélyát és parkját is tovább bővíttette, alakíttatta. De, hogy eltörölje az érseki szerető emlékét, átnevezte „Mirabell”-re, azaz „csodálnivalóan szép”-re, ami akár Salome állandó jelzője is lehetne.
Wolf Dietrich érsek díszes mauzóleumban nyugszik a Szent Sebestyén-temetőben, a Gabrielkapellében, amelyet még uralma teljében építtetett magának. Városa szívében elfoglalt helyét jelzi, hogy még a 19. században is élt a hagyomány, miszerint nem is halt meg, hanem síremléke alatt ül egy íróasztalnál és tollal a kezében, iratokkal körülvéve továbbra is a város tervezésén dolgozik.
S mi lett Salome sorsa? Az érsek elfogásakor őt is letartóztatták, de szabadon engedték. Az érsek előrelátó intézkedéseinek köszönhetően anyagilag független volt, nemesi státuszú. Gyermekeivel Wels városába költözött. Ott hunyt el 63 éves korában, 1633-ban. Emlékét Salzburgban a belváros közepén, a mostani Sigmund Haffner Gasse 6. szám alatti ház kapualjában feliratos emléktábla őrzi, a kutatások szerint ugyanis abban a házban született.
Portrék is maradtak fent róla, így egy 1605-ből, tehát még életéből származó miniatúra. A helyi hagyomány szerint az ő arcvonásait őrzi a parkban található Susanna-kút szobra is. Egy késői rekonstruált képével a Márványterem bejárata mellett találkozhatunk, ha felmegyünk a gyönyörű márványlépcsőn. Életrajzi regény is született róla, mely elérhető magyarul, ez pedig Erwin H. Rainalter: Mirabell – Egy asszony története című kötete.
Legközelebb a Mirabell-kastély és park zenei vonatkozásaival foglalkozunk!
