Fenyegető esőfelhők, majd könnyű szitálás mellett is kitartó és népes közönség fogadta a Klassz a pARTon! fesztivál augusztus 4-i balatonfüredi hangversenyét. A Kisfaludy Galéria előtti színpadon a Budapesti Vonósok a kiváló Pusker Júlia hegedűművész társaságában Mozart- és Weiner Leó-darabokkal léptek fel.
Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a beálló próbát is meg tudtam hallgatni. Mindenki civilben, a darabok is valamelyest „civilben” szólaltak meg – ami üdítően hatott fesztelenségével, az előadói műhelybe történő bennfentes betekintés lehetőségével.
A technikusok az erősítés balanszával kísérleteztek, végül sikerrel. Szabadtéri hangverseny esetén mások az elvárásaink, nincs visszaverődés, minimális az utózengés, érdesebbek a hangszínek, több elem korrekcióra szorul, mint itt is, a kezdetben láthatatlan-hallhatatlan basszus szólamoknak kellett egy kis gépi biztatás. Ellenben a hegedűversenyben időnként soknak bizonyult a szólista (legalábbis számomra), és látva a közönség felé irányított hangfalakat elgondolkodtam, hogy vajon a zenekar is optimális mértékben hallja-e őt. De ez csak egy kósza gondolat, az élmény nem csorbult. Igen, a szabadtéri helyszín előnye a „különös nyáréjszaka” egyedülálló hangulata, ám sok nem kevésbé különös, és a hallgatók előtt ismeretlen megoldandó problémát is hordoz magában.
Beszámolómat rögtön a második darabbal kezdem: Pusker Júlia nagyszerű hegedűs és nagyszerű művész, szép nemzetközi karrierrel, szerencsére egyre több hazai fellépéssel – az idei Kaposfesten is számos alkalommal találkozhatunk majd vele. „A hegedű valódi arisztokratája”, írja róla a La libre Belgique. Itt most Mozart A-dúr hegedűversenyében (K. 219) hallhattuk kiváló játékát, csodálhattuk kiegyensúlyozott, kiérlelt zenei megoldásait, tökéletes intonációját, a szaksajtóban sokat emlegetett varázslatos hegedűhangját – úgy gondoljuk, hogy a honlapján olvasható 1690-es Matteo Goffriller hegedűn játszott.
Próbáltam felfedezni tolmácsolásának lehetséges „forrásait”: érdekes és tanulságos volt összehasonlítani londoni mestere, Pauk György ismert Mozart-felvételeivel (a Liszt Ferenc Kamarazenekarral) vagy saját 2018-as élő felvételével (Vallon Kamarazenekar, Paul Meyer). Utóbbi természetesen már tökéletesen Pusker Júlia Mozartja volt, de a 3 évvel korábbi Júliáé. Egy interjúban is egy gondolatfoszlánya, ami erre rezonált:
„Ahogy a játékos megérti a művet, abban már benne van saját maga. Ezért van, hogy amikor pár év után visszatérünk egy darabhoz, sokszor mást hallunk benne. És akkor azt mondjuk: hogyan lehet, hogy ezt eddig nem vettem észre?”
Elsősorban a díszítések megoldása, az ismétlések finom, minden erőltetettség nélküli variálása, a kadencia jellegű részek ömlengésmentes szabad formálása ragadták meg a figyelmemet. Következetesen kerülte a sokak által hosszú előkéssé alakított mozarti tizenhatod-motívumokat, ettől dallamformálása rajzosabbá, ritmikája táncosabbá vált, és az ismétlések során természetesen adódott egy egyszerű és természetes variálási lehetőség, a hosszú előke. És ez csupán egy könnyen megfogalmazható példa szép zenei megoldásainak leírására.
Örültünk volna egy ráadásnak, a közönség mindent megtett a dolog érdekében. A Budapesti Vonósok energikus, tökéletesen alkalmazkodó partnernek bizonyult a kényes, cseppet sem rutinszerű versenymű-kíséretben.
A Pilz János koncertmester vezetésével felálló zenekar a vonószenekarok mindenkori csatalovával, Mozart K. 136-os D-dúr divertimentójával kezdte a hangversenyt, végtelenül rutinos, színes, lendületes tolmácsolással. Azt nem tudni, hogy a zeneszerző műhelyében pontosan milyen alkalom szülte a darabot (és K. 137-es, 138-as testvéreit), maga a divertimento cím sem Mozarttól származik, csupán sejthetjük, hogy társasági zenei igény és olasz műfaji minta hívta őket életre. A darab szólisztikus szólamait eredetileg bizonyára vonósnégyesre, vagy egy korabeli sajátos divertimento-kvartettre (amelyben a cselló helyett nagybőgő kapott helyett) képzelhette el a zeneszerző, innen ered, hogy nem jellemző módon a 2 hegedű és a brácsa zeneileg jelentős és gyakran virtuóz játszanivalót kapnak.
Nemigen csodálkoztunk, hogy a hangversenyt záró darab, Weiner Leo egyik legismertebb-népszerűbb műve, az I. Divertimento az est hangulati crescendójának bizonyult, a zenekar jutalomjátékának. A statisztikák bűvöletében élő korunkban érdemes lenne összeírni, hogy a Vonósok hányszor játszotta működésének évtizedei alatt hangversenyen, vagy vette lemezre. Nagyon sokszor. Számos apróbb-nagyobb jele volt, hogy mennyire jól tudják, érzik a darabot, karaktereit, agogikáját. Nem is gondolnánk, hogy alkotói válság és zeneszerzői útkeresés gyümölcse ez a táncfüzér: Weiner 1934-ben Lajtha László segítségét kérve fordult, új ihletet keresve a hangszeres népzene tanulmányozása felé. A táncok (I. Jó alapos csárdás, II. Rókatánc, III. Marosszéki keringős, IV. Verbunkos, V. Csűrdöngölő) feldolgozási módja nem hazudtolta meg Weinert, a kamarazene mesterét és egyben a pragmatikus zenészt, a darabot vonósnégyesre és kisebb-nagyobb vonószenekarra egyaránt alkalmazhatónak képzelte el. Alig lehetett volna ennél ideálisabb zárószámot választani, fergeteges hangulatban, a közönség hangos követelésének eleget téve a Rókatánccal újrázott a zenekar.