Nem kellett a biztatás, az eső esett rendesen, és a Klassz a pARTon! július 21-22-i balatonfüredi szabadtéri hangversenyeit el is mosta volna, ha nem áll rendelkezésre pár méternyire a remek Anna Grand Hotel díszterme, mint esőhelyszín. Így nem csak a szépséges környezetnek örült a szív, hanem egy tökéletes, a kamarazenéhez (négykezes, cselló-zongora) ideális akusztikának is. Gyenge Enikő beszámolója.
Érdi Tamás imád négykezesezni, ezt már több éve bizonyítja, és nem csak a „parton”. Két példaképe és mentora, Kocsis Zoltán és Vásáry Tamás voltak első partnerei, majd következtek a fiatalabbak: Balog József, Szalai Éva, Kovács Gergely. A fesztivál szép hagyománya, hogy a művészeti vezető Érdi Tamás négykezes produkciókban évről évre különleges zenei találkozásokkal lepi meg a közönséget.
Az idei Klassz a pARTon! újra hallhattuk Szalai Évával – vele éppen a napokban a palermói Classica Fesztiválon is játszanak – majd az emlegetett füredi hangversenyen új partner tűnt fel mellette: az ifjú, de már sikert sikerre halmozó Berecz Mihály. Egy nagyvonalúan dekorált klasszikus bálteremben romantikus zongoramuzsikát játszani különleges dolog, ráadásul a négykezes mindig kivételes élmény, primo és secondo páratlan harmóniáját igényli.
Ezt az egymásrautaltságból adódó magasrendű, ám minden erőlködéstől mentes figyelmet tükrözte a két zongorista játéka, e sorok írójának együttes játékukkal szinte nagyobb élményt okoztak, mint szóló megszólalásaikkal. Csak azt, a felütés utáni f-hang finom emfázisát, hangszínélményét tudnám szavakba önteni…!
Schubert csodálatos f-moll fantáziájának kezdetéről van szó, lehengerlően hatásos, sokat játszott, sokszor hallott, ám igen komplex és jelentékeny terjedelmű darabról, amelynek technikai nehézségeiről hallgatóként könnyű megfeledkezni. Számomra a hangverseny egyik tetőpontja volt, megmutatva, hogy ez a két hangszeres mindent tud a darabról, a zongorázásról, sőt a másik zongorázásáról is…
Schubert igen sokat tett a négykezes irodalomért, amely a korabeli házimuzsika egyik igáslovának számított, abban a Bécsben, amelyben az egy főre jutó zongorák száma, és ezzel összefüggésben a lakosság kottaolvasó aránya a legmagasabb volt az akkori kultúr-Európában. Nagy elődjei kevésbé érdeklődtek a műfaj iránt talán az egy Mozart kivételével, aki számos eredeti kompozícióval gazdagította a műfajt, és ne feledkezzünk meg az új zeneművek terjesztésének akkori egyetlen módozatáról, a négykezes átiratokról sem. (Az akkori kortárszenéről beszélek – legújabb zenekari művek, operák, kamarazene, sőt bonyolultabb szólózongoraművek – amelyeket azonnal mindenki meg akart ismerni, a hatalmas igényre válaszolva a kottakiadók nagy számban készíttettek és adtak ki az amatőrök által is zongorázható négykezes átiratokat…)
Ugyanebben a bécsi közegben születtek Brahms Magyar táncai is, annak a gyümölcsöző szakmai kapcsolatnak és sokéves közös hangversenyezésnek köszönhetően, amelyet Brahms Reményi Ede hegedűművésszel ápolt és folytatott. Ezen kívül pedig: divat volt a magyaros hang. Érdi és Berecz három Magyar tánccal, a 2.,3. és 4. darabbal tette le névjegyét a hangversenyen, hatalmas lendületet adva a hangverseny második felének: dübörgő futamok, alig hallható és értelmezhető sebességgel végigvitt crescendók, filigrán staccatók tűzijátéka… A darabok mindegyike úgynevezett triós forma, A-részükben sok ismétléssel, kiírt és ki nem írt, csupán az előadói hagyomány által „előírt” megállásokkal, lassítással, poco rit. és sima vagy molto rit. utasításokkal. Én megelégedtem volna differenciáltabb lassításokkal is, jobban adagolt, a formához és a fokozáshoz jobban illeszkedő megoldásokkal, de ezek csak szavak: így is hatásos volt, így is tetszett. És a művészeknek is tetszhetett, mert ráadásként újra hallhattuk a remek lezárásként is működő 2. magyar táncot, és – mivel a közönség nem tágított – Schubert Katona-indulóját. Nem tudtunk nem gondolni Érdi Tamás és Kocsis Zoltán közös Katona-indulójára, emlékezetes közös játékukra, 2009-ből.
A négykezesek között két szóló Chopin-kompozíciót is hallhattunk a zeneszerző csillogó korai és elvont késői opuszai közül. Érdi Tamás az op. 22-es Andante spianato és Grande polonaise brillante, Berecz Mihály az utolsó művek egyikét, az op. 61-es Polonéz-fantáziát játszotta lendületesen, színesen, belefeledkezőn. Szinte fölösleges minden szó: Chopin nyelvét mindketten anyanyelvi szinten beszélik…
Az Anna Grand báltermének hangulatára és akusztikájára csodálkozhattunk rá újra a július 22-i cselló-zongoraest alkalmával is, a romantikus zongoradarabok és intim cselló-zongora kamarazene pont erre a teremre lettek kitalálva. (Kósza ötletként eljátszottam a gondolattal, hogy vajon érvényesült volna-e a cselló hangja a füredi Gyógy-tér színpadán…? A technikusoknak lett volna dolguk, azt hiszem.)
Aleksandra Kaspera rigai születésű csellóművész és zongorista partnere, az orosz-holland Sofia Vasheruk hollandiai tanulmányaik során ismerkedtek meg az arnhemi ArtEZ Akadémián. Elkötelezett kamaramuzsikusok, akik összeszokott duóként érkeztek a Balaton partjára. Mindketten sikeres tanulóéveket és számos versenydíjat mondhatnak a magukénak, szólóestek közreműködői, zenekarok (Arnhemi Filharmonikusok, ArtEZ Barokk Projekt) és kamaracsoportok (Bering Trio) tagjai, repertoárjukon Bachtól Ligetiig a legkülönbözőbb korszakok művei szerepelnek. Sofia szólókarrierje mellett elsősorban a dal- és a csellórepertoár zongorakíséretének szenteli figyelmét, Aleksandrával közösen nemsokára Mjaszkovszkij összes cselló-zongoraművének felvételével lépnek a közönség elé. Balatoni hangversenyükön szólózongorás darabok (Liszt 13. Magyar rapszódia, Gershwin Két prelűd) mellett a cselló-zongora irodalom gyöngyszemeiből (Liszt-átiratok, Sztravinszkij, Fauré, Rahmanyinov, Piazzolla) válogattak.
Bármennyire összeszokott duóról van is szó, két meghökkentően különböző művészegyéniség lépett a színpadra. Vasheruk szinte fantáziaszerűen flexibilis, hatalmas dinamikai kontrasztokra képes, de gyakran a legfinomabb dinamikai skálán belül maradó játékába bele lehetett feledkezni, színes és egyedi, minden magakelletés nélküli virtuozitása a legnagyobbak nyomdokaiba lépett: a Liszt-rapszódia és a Gershwin-prelűdök egyaránt figyelemre méltó produkció volt. Kaspera játéka sokkal földhözragadtabb volt, de lehet, hogy ez csak a repertórium-választás miatt okozott némi diszharmóniát: jobban el tudtam volna képzelni a művésznőt egy Bach-szvit vagy egy Beethoven-szonáta tolmácsolójaként, a romantikus repertoár valahogy nem illett hozzá, vagy csak ezen az estén nem tudott kellően ellágyulni ezekhez. Liszt két Consolations-átirata, Fauré Sicilienne-je így az igyekvő és belesimuló zongorakíséret dacára elég merevre sikerült, és Sztravinszkij Olasz szvitjének tételeiben (Bevezetés, Szerenád, Tarantella) is hiányoltam egy kis játékosságot, parodisztikus hangot, neoklasszikus darabhoz illő távolságtartó humort. Rahmanyinov művében (op. 19-es g-moll szonáta, 3., 4. tétel) sokkal jobban egymásra talált hangszer, előadó és a mű karaktere, ezzel szemben a műsort lezáró jelentékeny terjedelmű, bonyolult Piazzolla-mű, a Le grand tango előadása inkább csak korrekt volt. Ezen a kiváló művészi színvonalon persze csalódásról szó sem lehet, mégis kár, mert a darabban helye lehetett volna több „hatásvadász” manírnak, a belemenős nuevo tango ringás és a dzsessz-inspirálta ritmusok számos ritmikai és hangi poénjának.
A Klassz a pARon! Fesztivál ingyenessége a Szerencsejáték Zrt., az MVM Zrt. és az NKA támogatásának köszönhető.
