A Rózsalovag élő közvetítését nézem a Bayerische Staatsoper oldalán, illetve nézném, mert megjelenik egy kis ablakocska, ahol felajánlanak nekem különböző mesterséges zajokat, hogy még teljesebbé tegyék nekem az online közvetítés élményét.
Egy pillanatra el is feledkezem róla, hogy eleve későn kapcsolódtam a közvetítésbe, ugyanis a felajánlott zajokat látva első gondolatom, hogy ez valami vicc-oldal, nem jó helyen járok. De közben a háttérben látom, hogy megy az opera, szóval valahogy kilépek az ablakból, és pont elcsípem a rózsaátadást. Valami álomszerű a rendezés, ahogy Sophie és Octavian énekel, meseszép…. Később persze visszamegyek az oldal elejére, és végighallgatom a felajánlott zajokat, mint pl. köhintések, véletlen megszólaló telefon, zacskózörgés, taps, ováció, illetve pfújolás, pisszegés, zenekari árokból szűrődő hangolás, és még sorolhatnám.
Egyre hangosabban nevetek az effekteken, szinte magam előtt látom, ahogy az ötletgazdák vigyorognak és zajlik a brainstorming, milyen zajt tegyünk még bele? (Itt megjegyezném, a csendben horkoló bácsi zaja kimaradt…) Na de komolyra fordítva a szót: Tényleg szükség van erre?
A pandémia kezdete óta egyre értetlenebbül állok a koncertek végén üres teremnek meghajoló, a ráadás előtt ki- és bevonuló művészek rendezői koncepciója előtt.
Nagyjából egy éve, az elsők között volt élő online koncertünk. Fogalmunk sem volt, mit csináljunk a koncert végén. Kérdésünkre azt az utasítást kaptuk, hogy álljunk mozdulatlanul. „Rendben – gondoltuk, – majd lekevernek minket”, de nem ez történt. Azt a néhány perces esetlen ácsorgást benne hagyták a közvetítésben. Ez egy évvel ezelőtt rendben is volt így, senki nem nagyon tudott még mit kezdeni a helyzettel. Azóta azonban eltelt egy év, és most addig jutottunk, hogy tegyünk a közvetítés alá zajokat meg tapsot?
Egyáltalán, miért kérdezem, hogy a streaming áldás-e vagy átok? Hisz mindenki utálja, művész és néző is egyaránt, csak átmeneti megoldás, amíg ki nem nyitnak a színházak, koncerttermek. Vagy mégsem? Ezt a kérdést próbálom meg körüljárni ebben az írásomban.
A „Joyce DiDonato-jelenség”
2020 szeptemberében ráakadtam Joyce DiDonato élő bejelentkezésére az éppen aktuális MET Stars Live című koncert helyszínéről, Németországból.
A videó három okból is nagyon érdekes volt számomra. Egyrészt Joyce DiDonato az egyike azon világsztároknak, akik kivételes kommunikációs tehetségüknek köszönhetően rendkívül hamar adaptálódtak a koronavírus okozta helyzethez. Ez azért sem volt különösebben megerőltető számára, mert a Facebook élő videó funkciójának megjelenése óta folyamatosan kommunikált rajongóival, így egyszerűen csak a gyakoriságon kellett változtatnia. Sosem felejtem el azt a
három éve megjelent élő bejelentkezését, ahol a reptéren, húsz perc ráérő idejében leült egy sarokba, és azt mondta, akinek bármi kérdése van, szívesen válaszol.
Karrierről, sikerekről, kudarcról kérdezték főleg énekesek, rajongók.
A számomra is tanulságos videót ötvenezer ember nézte, számtalan kérdéssel, reakcióval jelezve, milyen öröm ilyen informális körülmények között találkozni egy általunk nagyra becsült művésszel. Elképesztő élmény volt osztozni annak a világ bármely pontjáról bejelentkező énekművész-palántának az örömében, akinek a kérdését nagyon is komolyan válaszolta meg az amúgy is nyitottságáról és közvetlenségéről híres művésznő.
Visszatérve az első, MET-es videóbejelentkezésre, a másik nagyon elgondolkodtató dolog maga az üzenet volt, ami Joyce DiDonatón keresztül a közönséghez érkezett: „24 órán belül kezdünk, és a közvetítés 12 napon át lesz elérhető, de én nagyon szeretném, ha minél többen egyszerre jelen lehetnénk élőben. Ez pótólhatja a hiányzó adrenalint, hiszen mind együtt vagyunk egy előadás alatt és ugyanazt az élményt éljük át.”
Ugyanerről beszélt Kirill Troussov hegedűművész az Anima Musicae Kamarazenekar március 10-i koncertjének szünetében: „Az utóbbi időben számtalan online koncerten közreműködtem, több tízezres nézettséggel.
Arra jöttem rá, hogy ha ezek az emberek egy teremben lennének, akkor gyakorlatilag egy stadiont megtöltő embertömeg hallgatná a játékom.
Azóta minden koncertemen ezt élem meg. Ez a tudat segít át a fizikai kapcsolat hiányán.”
A streaming adta lehetőségek
„A holnapi előadás egyszerre lesz opera-, színház-, és filmszerű” – mondja DiDonato a MET Stars Live koncertről.
Szemben azzal tehát, ha a közönség egy adott térben helyezkedik el, a streaming segítségével lehetőség van több irányból, a valóságban fizikailag láthatatlan helyeket is feltáró kameraállások segítségével bemutatni az énekeseket, zenészeket, szereplőket.
És akkor el is jutottunk az alapkérdéshez: A streaming hozzáadhat valamit az előadás élményéhez, vagy csak hiánypótlásra szolgál?
Devich Botonddal, a Radnóti Miklós Színház Don Carlos című előadásának látványtervezőjével beszélgettem a darab március 6-i premierje kapcsán. Az előadás trailer videójából egyértelműen kiderült számomra, hogy nagyon különleges látványvilág várja a nézőt a Don Carlos megtekintése során. Őszintén szólva kíváncsi lettem, személyesen a látványtervező mit mesél nekem az online premier kapcsán. A nagyon izgalmas beszélgetésből kiderült, semmi sem olyan egyszerű, mint ahogyan azt mi nézők, vagy fellépő művészek sokszor gondoljuk.
„Az online premier óta több visszajelzésből is kiderült számunkra, hogy a nézőknek – első sorban az előadásban használt élő kamera miatt – nem világos, hogy a stream mit ad hozzá a színpadi formához. A térkoncepció fontos része, hogy bizonyos tereket a néző fizikai jelenlét esetén is kamerán vagy egy transzparens felületre vetített élőképen keresztül lát. Ezekben a terekben játszódó jeleneteket Nagy Péter István rendező, a próbafolyamat során végig jelenlévő operatőrrel dolgozta ki.
Sokan nem pontosan értették mi a különbség az előadás operatőre Vincze Alina és az adásrendező, Zilahy Tamás munkája között.”
– mondta Devich Botond, majd arra is rávilágított, hogy egyáltalán nem egyértelmű például, hogy az előadás rendezésében szerves formai funkciót betöltő élő kamerakép egyenesben beadható-e egy közvetítés során. Hiszen a közvetítésnek erről a részéről már az adásrendező dönt. Ebben az esteben végül inkább a totális színpadképen megjelenő kivetített élő kamera layer lett a megoldás, de persze lehetett volna máshogy is. Izgalmasabb vagy kockázatosabb lett volna a közvetítés? Ez az a kérdés, ami már a streaminget mint műfajt a művészeti koncepció felől közelíti meg.
Kulcsfontosságú adásrendezők
Az ő feladatuk, hogy a koncert- vagy színháztermi élményt valamilyen formában képi nyelvre fordítsák, így felerősítve a csökkentett vagy kikapcsolt érzékszerveinket. A színházak és koncerttermek jellegzetes illatát, az akusztikát, az együtt felnevetést, a közös katarzist valójában nem az élő adás alatt megjelenő kommentek adják (őszintén bevallom, én ki is kapcsolom ezt a funkciót, mert engem inkább kizökkent a történésből), de nem is a különböző felajánlott hangeffektek bekapcsolása, hanem az adásrendező jó füle, szeme, kreativitása és gyors reakciói.
Számomra elég világosan érezhető, ki az, aki küszködik, és ki az, aki kihívásnak tekinti vagy egyenesen élvezi a feladatot. A Concerto Budapest, a Zeneakadémia és a Filharmónia közvetítései például engem teljesen el tudtak varázsolni, szinte észre sem vettem, hogy nem koncertteremben ülök. Nem beszélve a cikk elején említett Rózsalovagról. Mindehhez persze elengedhetetlenül szükséges a világszínvonalú tartalom. Várjon Dénes és Perényi Miklós Beethoven A-dúr cselló – zongora szonátája például felejthetetlen élmény marad számomra.
Megváltozott a hallgatói magatartás?
Tartósan megváltozott a nézői, hallgatói magatartás a több, mint egy éves „kulturális éhínség” ideje alatt? Vajon igényelni fogja-e a közönség továbbra is az élő közvetítéseket (gondolok itt a fizikai távolság áthidalására, az egészségügyi okokra, illetve egyéb elfoglaltságokra, melyek miatt az élő jelenlét lehetetlen), illetve mennyiben befolyásolja majd ez az élő közönség számát? Visszatér-e egyáltalán a járvány előtti élet?
Egy dolog biztos,
amennyiben a kulturális élet lassabban ébred a vártnál, az előadások közvetítésének színvonala éppúgy befolyásolni fogja a nézőszámot, mint ahogy teszi azt ma is.
A járvány elején egy éve ilyenkor megjelenő „Al Di Meola órákon keresztül élőben gyakorol otthon tréningruhában” típusú videókról időközben kiderült, hogy többet árthatnak az adott művésznek, mint amennyit a magas nézettség hoz számukra, hiszen a pátosz, az elegáns helyszín és a szakmai nívó továbbra is igénye a magas kultúrához szokott közönségnek. Jó lenne, ha végre a streaminget nem szükséges rossznak, hanem lehetőségnek tudnánk felfogni. Ez csak akkor sikerülhet, ha a rendezők, a művészek és a közönség sem ugyanazt az élményt várja, mint amit egy koncertteremben kap. Nem többet, nem kevesebbet, hanem mást. Onnantól kezdve, ha végre magára talál a műfaj, óriási élményt nyújthat majd mind a közönségnek, mind az előadóművészeknek.
Jelen pillanatban művészként és nézőként is magányosan, árván állunk a kamera két oldalán, és ez mindannyiunkban kényelmetlen érzést kelt.
De nem kell ennek feltétlenül így lennie. A biztonságot olyan rendezői koncepciók adhatják meg nekünk, amelyek elrugaszkodnak a hagyományos koncert kereteitől.
Itt most hagynám szabadon szárnyalni az olvasók fantáziáját, mert az emberi kreativitás határtalan. Talán, ha a járvány véget ér, és nem lesz kényszer a közvetítés, az alkotókészség is erőre kap majd. Hiszen a kreativitás első számú feltétele a szabadság. És a szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.
