„Mennyiért jönnétek el hozzánk zenélni?” – kérdezi egy helyszín rendezvényszervezője. „Mármint mennyi a gázsitok fejenként?” Általában ilyenkor már elkezdek krákogni zavaromban. Nem az ár bemondásával van a problémám.
Bármilyen hihetetlen, inkább maga a kérdésfeltevés módja zavar. Egy zenekart ugyanis, legyen akár öt-, akár nyolcvanfős, nem fejenként fizet a megrendelő. Amíg ez egy szimfonikus zenekarnál egyértelmű, addig egy öt fős zenekar vagy együttes esetében úgy tűnik, nem az.
Árképzés a zeneiparban
Fontos lenne, hogy a kultúra területén néhány dolog világossá váljon. Először is: egy együttes – bármilyen kicsi legyen is –, az egy szervezet. Fenntartási költségekkel, próbákkal, hangszerparkkal, technikai felszereléssel, esetleg háttéremberekkel, könyvelővel, menedzserrel, technikussal, jogásszal stb. Ilyenkor természetesen rutinos tárgyalóként (ami amúgy egy zenésztől egyáltalán nem volna elvárható) megkérdezem, miről is van szó. Milyen repertoár kell (ami nyilván a próbák száma miatt fontos), hova kell menni, milyen technikai, illetve szerződési feltételek adottak stb. Aztán megmondom, mi az együttes normál gázsija (nem fejenként!), és ez mit tartalmaz. Innentől tudunk elkezdeni tárgyalni.
Egyénekre lebontva ugyanilyen fontos a kérdés. Az árképzés nagyon fontos része, hogy mennyit kell az adott munkával otthon dolgozni, hány próbán kell aztán megjelenni, mik a szerződési feltételek – ha egyáltalán vannak –, és milyen jellegű szerepet vállal az illető.
Jogok és kötelezettségek vagy kiszolgáltatottság
Ma Magyarországon kétszázezer forint alatti összegekről nem kell szerződést írni, ami egyrészről leegyszerűsíti az életet, mindemellett viszont nagyon sok kérdést nyitva hagy, amit egy tisztességes szerződés alapból lefedne. Nyilván kevesebb a kötelezettség, de a művész jóval kiszolgáltatottabb szerződés nélkül.
A számlázás témakörét csak félve merem idehozni. Sajnos még mindig ott tartunk, hogy sok szabadúszó zenésznek a havi járulékok kifizetése is gondot okoz, így igyekeznek ezt a kérdést akár harmadik fél bevonásával megoldani, ami szintén csak védtelenné teszi az amúgy sem túl biztonságos közeggel körülvett művészt. Jó lenne, ha a művészek belátnák, hogy a KATA-s egyéni vállalkozás a legegyszerűbb, legtisztább és legbiztonságosabb működési forma.
Nagyon egyszerűen próbálom ezt a problémát most megvilágítani:
Ki biztosítja a szerződés nélküli zenészt, ha az Aréna színpadán beesik a világítás melletti gödörbe? Ki fizeti ki a hangszerén esett esetleges kárt?
Mi történik, ha megfázik a fűtetlen öltözőben? Mi lesz a gázsijával, ha a szabadtéri koncert esőnap miatt elmarad? Mi történik, ha vis maior miatt nem tud megjelenni a koncerten? Ki és milyen módon képviseli az ő jogait? Ha valaki egyszeri megbízással számláz, mi a biztosíték arra, hogy megkapja a pénzét? Mi van, ha a harmadik köztes fél időközben tönkremegy? A feltett kérdések egyike sem fikció.
Vajon kell-e félni attól, hogy ha túl magas árat mondunk, valaki más kapja meg helyettünk a munkát? Versenyben vagyunk egymással, vagy létezik közös érdekvédelem?
Gazdasági irányvonalak
Az elmúlt években például megfigyelhető volt, hogy a filmzenék felénekléséért fizetett gázsi nem növekvő, hanem csökkenő tendenciát kezdett mutatni. Ez azért különösen érdekes, mert Magyarországon ár-érték arányban kitűnő zenészeket találhat a világ bármely tájáról érkező megrendelő. Magyarra fordítva, meglehetősen olcsón össze lehet rakni egy olyan zenekart és énekkart, mely akármilyen filmzenét pillanatok alatt, akár első látásra is magas színvonalon feljátszik, felénekel. Az ehhez szükséges
kiemelkedő képzettséghez képest meglepően alacsony áron töltenek sok órát teljes állásuk mellett stúdiókban a magyar zeneművészek.
Az ár kereslet-kínálat alapon mozog. Amíg van zenész, aki kevesebbért is eljön, addig nyilvánvalóan lefele mozognak a gázsik. Amennyiben az ezzel járó színvonalcsökkenés nem üti meg a kritikus mércét, a művész egyet tehet: elvállalja vagy elutasítja az adott összegért felajánlott munkát.
Pályázatok
Amint azt a néhány héttel ezelőtt írt Leértékelt kultúra című cikkemben megírtam, nem tesznek túl jót velünk azok a pályázatok sem, melyek előírják, hogy egy adott összegért hány koncertet kell megtartani, és ehhez mi mindent nem biztosítanak. Egyrészt tudattalanul is megjelenik a zenészek fejében egy – valljuk be nem túl nagy – összeg, ami egy koncertért szabadúszóként elkérhető (noha ez így valójában nincs kimondva), másrészt azt a bogarat is elülteti a rendezvényhelyszínek vezetőinek fejében, hogy az útiköltség, valamint a technikai feltételek biztosítása nem az ő dolguk; ez valamilyen módon be kell, hogy legyen építve a gázsiba.
Az üzleti élet egyéb területein mindenki számára világos, hogy nem érdemes túl sok tételt egy összegben elkérni. Az ily módon képzett összeg egyrészt túl magasnak tűnhet, másrészt mindkét fél számára követhetetlenné válhat, hogy pontosan mit foglal magában az ár.
A megpályázott koncertek, előadások kötelező ingyenessége is sok kérdést vet fel.
A közönség a következő évadban többezer produkciót tekinthet majd meg belépti díj nélkül. Nagyon fontos lenne, hogy ne váljon megszokottá, ami kivételes alkalmakon nemes gesztus lehet. A művészet ugyanis a professzionális művész számára nem hobbi, hanem munka, amiért hétéves kora óta dolgozik, tanul, készül, gyakorol, küzd, meghallgatásokra, próbajátékokra jár, nem kis stressznek téve ki magát, majd dolgozik sokszor teljesen kiszámíthatatlan munkarenddel, különböző napszakokban, akár hosszú időszakokon át szabadnap nélkül. Mindezért nem kér semmit „cserébe”, csak hogy munkának tekintsék azt, amit csinál, még ha ez élete szenvedélye is egyben.
Mit tartalmaz az ár?
Amikor egy művésztől megkérdezik, hogy van-e saját felszerelése (mikrofon, erősítés, hangfal stb.), és esetleg tudná-e hozni magával, akkor annak a bérleti költségét fel kellene számítani, hiszen a művész fizetett ezekért az eszközökért, és amortizálja őket a használat során. Erre a kérdésre egyszerűen ennyit kellene válaszolni: „Igen, kedvezményesen, ennyiért és ennyiért tudok ilyen eszközöket biztosítani”. Ehelyett általában csak rábólintunk, hogy persze, meg tudjuk oldani.
Az útiköltség sem volna szabad, hogy kérdés legyen. Véleményem szerint óriási hiba ettől eltekinteni, vagy beépíteni az árba. Van egy útiköltség tarifa, amit minden üzleti területen használnak, ezzel kellene kalkulálni minden esetben.
Millió és millió apró, lényegtelennek látszó dolog teszi össze azt az árat, amit a művész végül mond. Természetesen ebben benne van az adott helyszínnel vagy szervezővel való kapcsolat, a munka gyakorisága, a célja, mérlegelni kell nyilván a dolog promóciós értékét is, és rengeteg hosszú távra vonatkozó szempontot. Mégis, nagyon fontos megérteni, hogy „bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá”, ahogy azt Eszterházy Péter gyönyörűen megírta.
Egymásnak, a zenész társadalomnak, sőt az egész magyar kulturális életnek ártunk azzal, ha alulértékeljük magunkat, vagy bátortalanok vagyunk elkérni azt az összeget,
ami ahhoz kell, hogy valójában meg tudjunk élni a szakmánkból.
Fontos lenne olyan szakmai fórumokat létrehozni, melyek segítik a művészeket az árképzésben, a tapasztalatcserében, valamint az érdekeik képviselésében.
Gyakorlatilag ma egy mosógépszerelő vagy egy kertész hamarabb és ügyesebben mond árat, mint egy szabadúszó zenész.
Magyarországon nem működik jól az agentura–rendszer sem, pedig ezt az egész problémakört jól működő ügynökségek segítségével is orvosolni lehetne. Ez sajnos a belterjességen, a viszonylag szűk piacon kívül számos más okra is visszavezethető. Ide tartozik többek között a zenészek bizalmatlansága, a rövid távon való gondolkodás, az eleve alacsony gázsik, és az átláthatatlan jogi és gazdasági rendszer. Hosszú téma ez, mindenképpen érdemes róla párbeszédet folytatni.
Ady Endre szavaival búcsúzom:
„Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?”
