Művész vagyok. Előadóművész. Megfogadtam a pandémia alatt, hogy amint nyitnak a színházak, veszek jegyet, és megyek. Amire csak lehet. Ameddig csak lehet. Kicsit, mint aki a halál torkából jött vissza. Mint egy második esély. Aztán írok róla. Legyen az egy előadás, egy esemény, egy kulturális jelenség, probléma vagy pusztán egy kérdőjel. Beszélni kell, mert létezünk. Itt vagyunk. Még élünk.
Amikor megláttam az előadás hirdetését, azonnal foglaltam jegyet. Mácsai Pál, Lukács Miklós és Örkény. Az élet értelme – Egypercesek száz percben. Ez is valami, amit elmulasztottam, mielőtt jött a járvány. Végzetes hiba volt. Kaptam egy esélyt, hogy jóvá tegyem.
BMC. Kultikus hely. A színpad mindkét oldalán jártam már. Mind előadóként, mind közönségként, ez a hely számomra a biztonság szimbóluma. A profizmus onnan ismerszik fel, hogy nem gondolunk rá. Egyszerűen nincsenek problémák.
De jó is közönségnek lenni! Ülni és várni a varázslatot. Mert varázslat lesz, abban biztos voltam. Aztán bejött a két művész. Elhelyezkedtek, mindketten ott, ahol a legjobban érzik magukat. Mácsai a mesélő székében, Lukács pedig a hangszerénél. Cimbalom. Mágikus hangszer. Kezdődik….
És csak ültem. Figyeltem, annyira figyeltem, előre izgultam, hogy minden egyes szót értsek, halljak: „Vajon nem maradok majd le valamiről?” „Nem nevetek majd túl hangosan vagy túl sokáig?” Mosolygok, ha visszagondolok kezdeti nyugtalanságomra. Tudhattam volna:
Vannak még színészóriások. Vannak őstehetségek. Géniuszok. Hárman is összefonódtak ezen az estén.
Örkény István VAN. Ezt nagyjából húszéves korom óta tudom. Ő maga a jelenidő. Nem kell aktualizálni, mert aktuális. Éppúgy, ahogy Bach zenéje. Amit aztán egyszercsak meg is hallottam. Először finom utalásként, aztán teljes valójában, Lukács Miklós gyönyörű játékában. Mácsai Pál is VAN. Nem írom azt, hogy semmit sem változott (pedig bizonyos tekintetben tényleg semmit sem változott a húsz évvel ezelőtt általam először hallott „Azt meséld el, Pista!” előadás óta), mégis amit most megéltem vele kapcsolatban, az leginkább ahhoz hasonlítható, mint mikor a belülről áradó erő teljesen eggyé válik valakinek a fizikai valójával, és ez az egység teremti meg a lehetőséget a művész számára, hogy azt tegye, amire hivatott: utat nyisson a transzcendens felé, életre keltve mindazt, ami örök.
Valami olyan szent harmónia jött létre a két előadóművész, a szerző és a közönség között, hogy sokáig megilletődve hallgattam Örkény szavait, Mácsai Pál megtestesülésében, Lukács Miklós mágikus hangszerének bűvöletében. Írhatnám most azt, hogy „Mácsai Pál Örkény István egyperceseiből válogatott, mindezt Lukács Miklós virtuóz cimbalomjátékkal fűszerezte, Bach, Bartók és Kurtág zenéjét is megidézve.” De nem. Ó, nem. Ennél sokkal több történt. Jött valaki, jöttek valakik, ott voltak a színpadon, és pontosan tudták, mikor, mit, mennyit, hogyan, milyen hosszan, milyen szünetekkel, mekkora levegőkkel, mikor komolyan, mikor könnyeden, mikor ránk bízva, mikor meglepetést okozva.
Hogy kik voltak? Hát, abban bizonyos vagyok, hogy ott volt „elöl a tojás, utána Berengár király, őutána a fél bicikli, aztán Jézus Mária Szent József és Bertolt Brecht, utoljára Takariko Kiriwi, a szemüveges asztalitenisz-világbajnok.” – ugyanis a „Nagy menetelés” című egypercesnek ezt a részét már kórusban mondtuk Mácsai Pállal. És utána Lukács Miklós olyan frenetikusan „ment, mendegélt” a cimbalmával, hogy mindannyiunk arcára önkéntelen kiült Örkény huncut mosolya. Játszottak velünk. És ez nagyon jólesett.
Hirtelen szabadnak éreztem magam. Enyém lett a művészet szabadsága. Az improvizáció szabadsága. A lélek szabadsága. Egy ilyen nehéz év után leírhatatlan ezt megélni.
Örkény egyperceseit az ember nem elolvassa, hanem olvassa. Mindig. Többször egymás után. Bele-belelapozgatva. Mindenkinek vannak kedvencei. Aztán lesznek újabb kedvencei. Ha otthon csak leporolni akarom a könyvet, és kinyitom egy pillanatra véletlenül, akkor a takarításnak befellegzett. A kanapén ülve, hatalmasakat kuncogva fognak rám találni a családtagjaim egy óra múlva is.
Veszélyes könyv. Humorba ágyazott filozófia. Függőséget okoz. Akárcsak ez az előadás.
Azt eddig is tudtam, hogy Örkény komoly függőséget okoz. Nem beszélve arról, hogy minden egyes szava gondolkodásra késztet. Mácsairól ugyanez elmondható, szerintem ez nem kérdéses. Most az is kiderült, hogy rám nézve Lukács Miklós cimbalomjátéka is komoly függőségi faktorral bír. Úgyhogy természetesen ott leszek a Szentendrei Teátrum legközelebbi előadásán. És valószínűleg még jó pár előadásukon. Jól elbújok a nézők között, gratulálni nem merek majd, az ember nem megy csak úgy oda Örkényhez, hogy elmondja, mennyire nagyszerű, amit alkotott… Inkább írok róla. Vagy belemondom egy telefonfülke hallgatójába. Hátha valaki meghallgatja…
