A kiégés vagy burnout jelenségét először a segítő foglalkozásúaknál figyelték meg. Az okai között találták többek között a tartós érzelmi igénybevételt, a túl- vagy alulterheltséget, a kiszámíthatatlan körülményeket. A későbbiekben megfigyelték, hogy szinte az összes folyamatos stresszel járó foglalkozás veszélyei közt ott szerepel a kiégés. Vajon az előadóművészek is ebbe a körbe sorolhatók?
– És amúgy hogy vagy?
– Fáradtan.
– Te is?
– Nincs megállás. És ha van, akkor sem érzem. Konstans fáradtság. Jó lenne egy picit valami mást csinálni.
– Valami hasonlót érzek én is. Ez a nyár úgy ment el, mintha nem is lett volna. Szerintem nagyon sok zenész így van ezzel. A kívülállók meg nem is értik. “A rengeteg koncert, ami van. Most biztos örömmel tölt el. Hiszen milyen jó lehet nektek végre van lehetőség dolgozni a pandémia után.”
– Azt hiszem, kiégtem. Ez normális?
– Nyáron, heti több koncerttel, hónapokon keresztül… szerintem igen. A család otthon van. Vagy nyaral. Vagy nyaralna. Te meg dolgozol. Hajtja mindenki a munkát, be kell hozni, ami elmaradt. És ki tudja, meddig lehet… Ráadásul energiát adsz le nagy adagban. Az embereknek. Ami nagyszerű dolog. Mégis, egyszercsak jön ez a megállíthatatlan konstans kimerültség.
– Mosolyogni is fáradt vagyok.
– Jaja. Én azért rendezem a szülinapom magunkhoz – ha egyáltalán lesz erőm megrendezni – mert még az is nehezemre esik, hogy levonszoljam magam a bárhova. Esténként úgy alszom el, mint egy darab fa. Vagy ébren vagyok hajnalig, mert kávét ittam előadás előtt.
Hogy értetted, hogy mást csinálni? Mást zenélni?
– Nem, mondjuk barkácsolni. Csinálni valamit.
– Tudom miről beszélsz. Én kínomban felújítottam két bútort. Csiszoltam veszettül. Krétafesték meg minden….
Le is rakom, a koncertről szerintem mindent megbeszéltünk. Addig pihenj.
Mit is jelent a kiégés? Milyen jelei lehetnek?
A folyamatos fáradtság, motivációhiány, az eltompult érzések, az információk megjegyzésének és a döntés képességének, valamint általában a teljesítmény romlása mind-mind a kiégés jelei lehetnek. Általában depresszív állapottal jár együtt, a társas kapcsolatok beszűkülhetnek és az alvás területén is zavarok támadhatnak. Sokan keresik az evés, az alkohol, a gyógyszerek vagy a cigaretta adta átmeneti enyhülést. Hosszú távon az egész folyamat az immunrendszer legyengülésével is járhat.
Az elmúlt másfél év az előadóművészek számára egy óriási érzelmi hintát jelentett, nagy kilengésekkel.
A teljes munkanélküliség, értéktelenség érzése csapott át nyaranta a túlzott lelkesedésbe, mely óriási érzelmi sokkot jelent a szervezetnek, és ehhez jött még hozzá az irreálisan sok előadás és koncert, mellyel mindenki pótolni próbálta mind az anyagi, mind az őt ért érzelmi deficitet. Sajnos a leírtak nemcsak a szabadúszókat, hanem a nagyobb együttesek tagjait is érinthették, hiszen a túlvállalt koncertmennyiség nemcsak az egyéni vállalkozók gondjait orvosolta. Az ezzel járó kiszámíthatatlanság és extrém stressz azonban meglepő módon a klasszikus kiégés szindrómához vezetett sokaknál.
Mit kellene tenni?
Először is, fontos lenne elfogadni, hogy ez a jelenség az előadóművészeknél is fennállhat. Figyelni a jeleket magunkon, munkatársainkon. Ha valakinek semmi sem jó, mindig fáradt, kerüli a beszélgetéseket, gyakran beteg, hirtelen változik a testsúlya, ez mind-mind jele lehet a kiégés-szindrómának. Nem könnyú a depressziótól megkülönböztetni, de az igazság az, hogy a kiégés szindrómában szenvedők nagy százaléka súlyos depresszív tüneteket is mutat.
Munkáltatói részről úgy gondolom, felelősek vagyunk amennyire lehet kiszámíthatóvá tenni az alkalmazottak életét. Ez a kultúra területén most különösen nehéz, éppen ezért fokozott figyelmet kell ennek szentelni.
A művészek lelki egészségének megóvása nem valamiféle missziós küldetés.
A fent leírt tünetek bizony komoly minőségromlással járnak együtt hosszú távon, így egyszerűen forintosítható a kár, amit egy együttesnek okoznak.
Művészként érdemes magunkra ugyanígy figyelni.
Hiszen a kiégés, a motiváció teljes hiánya, a tehetetlenség és a sok betegeskedés emberi kapcsolataink megromlásához, egészségügyi problémákhoz és végső soron a munkánk elvesztéséhez is vezethet.
Persze a kiégés szindrómában szenvedő ember maga is szeretne kikerülni a helyzetből, de a kiutat vagy nem látja, vagy a körülményeken nem tud változtatni.
Sajnos a járványhelyzettel jelen pillanatban együtt kell élnünk. A besűrűsödött, majd hirtelen kiürült naptárakkal sem tud egy művész nagyon mit kezdeni. Viszont ha keservesen is, a napi mozgás hihetetlenül sokat segít. Már tíz perc séta is két órára felélénkíti a figyelmet. Érdemes erőltetni picit az általunk kedvelt emberekkel a beszélgetést, találkozást. Akkor is, ha nehezünkre esik. Egy előadóművész sokszor érezheti úgy, hogy így is túl sok ember veszi körül, meglepő módon azonban a valódi interperszonális kapcsolatok, egy jó „hallgató”, rendkívül sokat tud segíteni.
Fontos minden nap legalább egy félórára kivonni magunkat a forgalomból. Értem ezalatt, hogy lekapcsolt mobiltelefonnal, számítógép illetve internet nélkül technikailag „elérhetetlenné válni”. Meg kell húznunk a határainkat, mert ezzel jelentősen csökkenthetjük a stressz-szintünket. A relaxáció, a kreatív tevékenységek is nagyon sokat segíthetnek.
Mindazonáltal az első és legfontosabb lépés az önelfogadás. A helyzet felismerése.
Hogy valami probléma van velünk. Valami nem úgy működik, mint ahogy kellene. Hogy a munka, ami számunkra egykor igazi szerelem volt, most üres, monoton vagy fárasztó. Vagy egyszerűen csak nem megy.
A Kultúrpanda nem egy egészségmagazin. Nem is szándékom százszor elmondott jótanácsok tömkelegével traktálni az olvasót. Mégis eljött a pillanat, hogy ismét egy olyan jelenségre hívjam fel a figyelmet, ami valószínűleg egy kívülálló szemével érthetetlen.
Hiszen ez a foglalkozás, a „szórakoztatás”, mások boldoggá tétele, hogyan is tehetne bárkit keserűvé.
A szomorú bohócok jutnak most eszembe, egy operai idézettel zárnám a mai írásom:
„És akkor, ti nézők,
Ne gondoljatok szegény bohóc tarka mezére,
Ó, gondoljatok lelkére inkább!
Emberi lélek az, éppúgy, mint a tiétek,
És amelyet ti valamennyien
Mi is ugyanazt az étert szívjuk”
Leoncavallo: Bajazzók: Prológ