Krzysztof Penderecki „Feltámadás” zongoraversenyének apropóján beszélgetett szerzőnk Mūza Rubackytė litván zongoraművésznővel többek közt a zeneszerzőhöz kapcsolódó élményeiről és a darabhoz fűződő viszonyáról.
Mūza Rubackytė litván zongoraművésznőre várva megilletődötten toporogtam a szobája bejáratánál. Krzysztof Penderecki „Feltámadás” zongoraversenyének próbájáról érkezett. Épp telefonált, de amint meglátott, intett, hogy foglaljak helyet. Miután lerakta a telefont, azonnal mesélni kezdett.
– Épp egy nagyon kedves magyar barátnőmmel beszélgettem telefonon. Még a Zeneakadémián, 1981-ben a Nemzetközi Liszt-Bartók versenyen lettünk barátok. Hihetetlen, mennyi minden köt ide engem. Mindig nagyon boldog vagyok, ha Budapesten lehetek. Mióta a Liszt-Bartók versenyt megnyertem, kicsit mindig olyan, mintha hazajönnék. Nagyon szeretem ezt az országot. Sok barátom van a régi időkből, sajnos néhányan, mint például Kocsis Zoltán, már nincsenek köztünk…
– Próbáról érkezett. Hogy érzi magát?
– Köszönöm, nagyon jól. A Concerto Budapest egy nagyszerű zenekar, Rácz Zoltán pedig kiváló karmester. Most játszom velük először, és nagyon élvezem a közös munkát. A „Feltámadás” zongoraverseny egy rendkívül összetett mű. Sokszor játszottam már szerte a világban, így különösen boldoggá tesz, hogy most Budapesten is megtehetem.
– Ezt a művet korábban magával Maestro Krzysztof Pendereckivel is előadta. Milyen volt a szerzővel dolgozni?
– Nagyon közel kerültünk egymáshoz a Maestróval a közös munka folyamán. Sokszor mentem akkoriban Varsóba. A történethez hozzátartozik, hogy ahogy megismertem a zongoraversenyt, azonnal beleszerettem.
Nekiálltam megtanulni, anélkül, hogy bármiféle felkérésem lett volna rá; mindenféle cél nélkül, pusztán azért, mert egyszerűen lenyűgözött ez a zene.
Aztán nagyon hamar megérkezett az első felkérés és utána a többi sorban: 2012-ben Puerto Rico-ban, 2013-ban a 3. Vilniusi Zongorafesztivál megnyitóján, Varsóban pedig a mester nyolcvanadik születésnapjára ez volt a nyitókoncert. 2016-ban Bogotában már az ő vezényletével játszhattam a zongoraversenyt. Kivételes élmény volt vele dolgozni. A férjem meg is kérdezte: „Mit lehet még ezek után elérni?”, annyira felemelő volt számunkra ez az időszak.
– Milyen személyiség volt Krzysztof Penderecki?
– Nagyon szerény és rendkívül nyitott. Mivel egy akkor még élő zeneszerzőről beszélünk, az ember nyilván megkérdezte, hogyan kellene ezt vagy azt a részt játszani. Erre ő rendszerint visszakérdezett: „Ön hogy érzi?”
Szóval megengedte, hogy a zenéje önálló életre keljen.
Több nagy zongorista – mint Barry Douglas – játszotta ezt a művet az irányítása alatt, és ahogy beszélgettünk egymással, arra jutottunk, hogy ez a mű sosem ugyanolyan. A Maestro mindig teljesen nyitottan, a művészek interpretációjára hagyatkozva dirigálta a művet. Ez a zongoraverseny folyamatosan változik a kezeim között, együtt formáljuk a zenekarral és a karmesterrel. Minden előadás egyedi.
– Mi az, amit annyira szeret a darabban, hiszen azt mondta az előbb, hogy elsőre beleszeretett?
– Először is, én egy zongoraművész vagyok, és szeretem a hangszerem adta lehetőségeket kiaknázni. A kortárs zenében nagyon gyakran némelyik zeneszerző inkább ütőhangszerként, monoton módon használja a zongorát. Nekem szükségem van rá, hogy a Chopin, Liszt vagy Beethoven adta lehetőségekkel is élhessek.
Úgy szeretném használni a zongorát, mint egy tökéletes „szuperhangszert”, nem pedig korlátok közé szorított ritmushangszerként.
És pont ez a fantasztikus ebben a versenyműben. Amikor megkérdeztem Maestro Pendereckit, miért nem írt sosem zongorára, hiszen ez az első és utolsó darabja szóló-zongorára zenekarral, kissé ironikusan így felelt: „Mégis mit vár tőlem Chopin hazájában?” Mosolyogtunk rajta, pedig, ha megnézzük, nagyon sok van Chopin-ből ebben a darabban. A lendületes kromatika, a rubatók rugalmassága, a bel canto-szerű kivételes dallamosság.
Ráadásul maga a téma is egyedülálló. Szeptember 11., a 2001-es New York-i terrortámadás napja. Erre emlékezünk most, pont húsz évvel a támadás után. Ez egy nagyon drámai ok, rendkívüli módon kifejezve, majd hallani fogja. A mű közepén megszólaló harangok – igazi harangok hangfelvételről bejátszva – hirtelen azt sem tudja az ember, mi történik… És aztán ahogy az agresszió visszatér… Ez egy gyönyörű, és igazán nagy hatású zenemű.
– Nagyon megindító lehet.
– Teljes mértékben. A zongora, a zenekar és a közönség egy testként, egy lélekként reagál.
– Meg tudja élni ezt az egységet a Concerto Budapest zenekarral a próbák folyamán?
– Igen. Véleményem szerint rendkívül fontos a szólistával minél többet találkozni, minél jobban megismerni egymást, mert ez az egész mű egy párbeszéd. Teljességgel lehetetlen külön-külön dolgozni rajta. A zongorista bizonyos szempontból a része a zenekarnak. A Concerto Budapest pedig egy hatalmas zenekar, lélegzetállító hangzással. Mindemellett rendkívül érzékenyen figyelnek és reagálnak minden történésre. Be kell valljam, nagyon élvezem a közös munkát.
– Két kérdésem maradt. Az első a nevével kapcsolatos, a második Magyarországgal. Mūza, azaz Múzsa. Gyakori keresztnév ez Litvániában?
– Egyáltalán nem. Ez a név talán lehetne egy lemezcégé, vagy mondjuk a Kulturális Minisztérium email címe, (itt mosolygunk egyet), de én vagyok az egyetlen Muza nevű ember, akiről tudok. Sosem ismertem senkit ilyen névvel.
Egy kislánynak ez elég súlyos név, viszont nagyon hatásos a plakátokon vagy a színpadon.
Azt hiszem, mivel az egész családom tele van művészekkel – édesapám kiváló bariton volt, édesanyám és nagynéném és a dédnagymamám mind zongoraművészek voltak – ezzel a névvel kijelölték számomra az utat.
– Ha meghallja, hogy Magyarországra hívják, mi az első gondolata?
– Nagyon szeretem az országot, a várost, visszatérnek az emlékeim, a Liszt-verseny, a Zeneakadémia, az utcák, melyeknek a neveit rögtön elkezdtem megtanulni kiejteni… ezek nagyon értékes dolgok számomra. Rengeteg barátom van itt. Most – bár litván vagyok – Franciaországban és Svájcban élek, írtam egy könyvet, ami elbeszéli mindazt, ami akkoriban velem történt.
– Önéletrajzi könyv?
– Igen. A pandémia segített abban, hogy megírjam. Francia nyelven íródott, és nemsokára litván nyelven is megjelenik. 1981-ben nyertem meg a Bartók-Liszt Zongoraversenyt, ami egy óriási verseny volt. Számos díjat nyertem akkor, rengeteg meghívást kaptam és egészen 1989-ig nem mehettem mégsem sehova. Politikailag megbízhatatlannak nyilvánítottak, amivel a karrieremet egy időre ketté is törték. A semmiből kellett újraépítkeznem, ami rettenetesen nehéz volt.
– De szerencsére sikerült. Fantasztikus karriert tudhat magáénak, és most itt van Magyarországon, hogy Krzysztof Penderecki „Feltámadás” zongoraversenyét szeptember 30-án a Művészetek Palotájában bemutassa nekünk.
– Igen. Itt vagyok. És alig várom, hogy ezzel a kivételes zenekarral, Rácz Zoltán vezényletével ezt a csodálatos darabot eljátszhassam a magyar közönségnek.
