„Miért olyanoké az utolsó szó az irodalom és művészet területén, akik teljesen inkompetensek a témában?” – Msztyiszlav Rosztropovics: Nyílt levél a Pravda-nak, Moszkva, október 31. 1970. A huszadik század egyik legnagyobb csellistája, Msztyiszlav Rosztropovics élete regénybeillő volt. Ezt nemcsak kiemelkedő tehetsége, rendkívüli érzékenysége, hatalmas energiája, és hirtelen természete, hanem mindezeknek az akkori szovjet rendszerrel való különös együttállása okozta.
Az 1927-ben született Rosztropovics Prokofjevvel és Sosztakoviccsal tanult együtt a konzervatóriumban. A karrierje egy 1945-ben kiírt verseny megnyerése után nagy ívben megindult felfelé. Ha az életén végignézünk, művészi szabadsága és óriási tehetsége egészen 1970-ig szinte egyedülálló kiváltságokhoz juttatta a művészt az akkor Szovjetunióban. Gyönyörű házuk, nyaralójuk, autójuk volt. Feleségével, Galina Pavlova Visnyevszkaja operaénekesnővel – akit négynapos ismeretség után vett feleségül – bátran utazhatott a Vasfüggönyön kívülre is.
Míg mások csak betegségükre hivatkozva tudták párjukat magukkal vinni a külföldi fellépéseikre, Rosztropovicsnak elég volt egy levél, melyben azzal érvelt: „én egy egészséges férfiember vagyok, szükségem van a feleségemre utazásaim során.” Felesége egy BBC interjúban mosolyogva mesélte, hogy
akárhányszor rákérdeztek arra, hogy hogyan dönthetett férje négy nap alatt a házasság mellett, Rosztropovics legyintett és azt felelte: „Igen, tudom. Három napot elpazaroltam.”
Mivel a művész hamar felismerte, hogy a zeneszerzők a hegedűhöz képest meglehetősen kevés szóló művet írtak csellóra, úgy döntött, minden kortárs neki íródott zeneművet bemutat. Mikor tanítványai megkérdezték: „Mester, Ön valóban azt gondolja, hogy minden bemutatott mű fennmarad a jövő nemzedékek számára?” – egyszerűen azt felelte: „Nem, de ha tízből egy mű igen, akkor már érdemes ezen dolgozni:” Nagymértékben neki köszönhető, hogy több huszadik századi zeneszerző – Sosztakovics, Prokofjev vagy Britten például – máig a csellórepertoár elengedhetetlen részét képező műveket alkottak kifejezetten Rosztropovics számára.
Sosztakovics egyenesen alkotótársként tekintett rá. A maga félénk természetét rendkívüli módon egészítette ki Rosztropovics harsány, nyitott, szabad szellemű egyénisége. Egy alkalommal Sosztakovics arra kérte Rosztropovicsot, hogy menjen el a házába. Amikor megérkezett, leültette egy székre pont szemben a sajátjával és azt mondta: „Szláva (mert a barátai mind így hívták), ülj most itt csendben velem, egyetlen szó nélkül, kérlek.” Rosztropovics – aki utólag bevallotta, neki három perc csöndben maradás is végtelennek tűnik – csak ült, és várt. Másfél óra múlva Sosztakovics felállt, és azt mondta: „Köszönöm, barátom. Sokat segítettél!”
Az egymás iránti tisztelet és szeretet oly mértékű volt, hogy időnként, ha
Rosztropovics a csellóján játszva úgy érezte, egy-egy dolgot másképp csinálna, csak leszólt a próba alatt Sosztakovicsnak: „Nem bánnád, ha ezt inkább így játszanám?”
„Nem, Szláva. Legyen akkor úgy.” – jött azonnal a válasz.
Fantasztikus zenei memóriája odáig terjedt, hogy egyetlen éjszaka alatt képes volt kívülről megtanulni egy egész versenyművet.
Nagyszerű zongorista is volt, feleségét többször kísérte zongorán útjaik során. Hatalmas, gyönyörű kezeiről ódákat zengtek a rajongói. Ennek az adottságának tudták be, hogy szinte mindent le tudott játszani a hangszerén. Gyakran hangoztatta a zeneszerzőknek, hogy ne törődjenek azzal, mi megvalósítható egy csellóművész számára. „Ennek a hangszernek nincsenek korlátai. Te csak írd, amit szeretnél, én meg majd megoldom.” És valóban megoldotta. Több, mint 50 zeneszerző írt számára műveket, ezek között volt Prokofjev C-dúr csellószonátája, Sosztakovics első és második csellóversenye, vagy Benjamint Britten számos műve, köztük a közösen előadott Arpeggione Sonata, amit miután Brittennel bemutatott, soha többet nem volt hajlandó mással játszani.
Amikor 1968. augusztus 21-én a szovjetek bevonultak Prágába, ő éppen Dvořák csellóversenyét készült játszani Londonban. Ahogy a színpadra fellépett, hangos fújolásba kezdett a közönség. Mindenhonnan az „Oroszok, menjetek haza!” – felkiáltást lehetett hallani. Rosztropovics leült, és játszani kezdett. Az előadás során könnyek peregtek az arcáról, a csellója Prágáért sírt. Hiszen itt ismerte meg a feleségét, itt nyerte meg élete első csellóversenyét, és ez a versenymű volt számára az egyik legfontosabb zenemű, amit játszhatott. A csellója a csehszlovák nemzetért sírt. Az ominózus felvétel végén látható ováció jelzi, mennyire el tudta mondani a bánatát a hangszere segítségével, ezzel átfordítva az ellenséges hangulatot valódi gyásszá…
Mert Rosztropovics beszélt a hangszerén. És ezt tanította a tanítványainak is. Ha ő játszott, csellójának hangja még a felvételeken is éppoly megkülönböztethető volt, mint bármelyik énekesé.
Egészen 1970-ig a Szovjetunió büszkeségeként tekintett rá a hatalom. Akkor azonban, miután az általa mélyen tisztelt író, Szolzsenyicin Nobel-díjat kapott, úgy döntött, nem fogja szó nélkül hagyni az író kitaszítottságát. Addigra Szolzsenyicin gyakorlatilag beköltözött Rosztropovics otthonába. A nyílt levél, melyet Szolzsenyicin ügyében írt, a Pravdában jelent meg, és ezzel a művész egész élete gyökeresen megváltozott.
A levélben erősen bírálja az Írószövetséget, mely egyszerűen kizárta az írót köreiből. Emlékezteti a Szovjet kulturális vezetést, miket írtak kezdetben az addigra általuk is elismert Prokofjevről és Sosztakovicsról („hogy zenéjük elfogadhatatlan, tehetségtelenek, mivel semmiféle dallam vagy harmónia nem található a műveikben”), számonkéri őket, hogyan nem tudtak ezekből a hibáikból tanulni. Leírja, hogyan kellett Borisz Csajkovszkij egyik dalciklusából a feleségének az akkor disszidens leningrádi költő, Brodszkij szavait kihagyni. Folytatja Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjéről alkotott elutasító „véleménnyel”, Szolzsenyicin Rákosztály című könyvének betiltásával, majd felteszi a kérdést:
„Miért olyanoké az utolsó szó az irodalom és művészet területén, akik teljesen inkompetensek a témában?”
A levél befejezése arról szól, hogy nyilván róla is alkotnak majd egy „véleményt”, de nem fél tőle, mert hisz Szolzsenyicin munkájában és nem rejti véka alá a véleményét ezzel kapcsolatban.
Ez a levél végérvényesen megváltoztatta Rosztropovics életét. Ő maga sem hitte, hogy eltiltják minden nagyobb koncertteremben való fellépéstől. Évekig kisebb falvakban, gyengébb zenekarokkal léphetett csak fel, amely teljesen összetörte. Végül 1974-ben elhagyni kényszerült hazáját, és száműzöttként élt egészen 1990-ig.
Az élete a későbbiekben is hihetetlen fordulatokat vett, egy egész könyvet lehetne írni az általa vagy róla fennmaradt történetekről. Az emberjogi harcosnak kikiáltott művész valójában egy impulzív, elszánt, lojális, szeretettel teli, óriási bátorságról tanúskodó, kimagasló tehetségű, önazonos ember hiteles cselekvéseit rejti magában. Egy valódi példakép nemcsak a jövő csellistanemzedéke, és nemcsak a mai művésztársadalom, hanem minden ember számára. Rosztropovics 2007 áprilisában hunyt el egy moszkvai klinikán. Tanítványai, sokan még ma koncertező világhírű művészek, mind elevenen őrzik emlékét és hordozzák az üzenetét:
Egy csodálatosan feldíszített doboz nem ér semmit sem, ha üres. Bármilyen tökéletes technikával játszik is egy művész, belső tartalom nélkül az előadása üres marad. A belső tartalmat pedig maga az élet adja.
