Klukon Edit és Ránki Dezső nemzetközi ismertségnek örvendő zongorás duója maratoni sorozat keretében – két egymást követő napon (október 15-16.), négy koncerten – szólaltatja meg Liszt Ferenc szimfonikus költeményeinek négykezes változatát a zeneszerző egykori lakhelyén, a Régi Zeneakadémián. Ugyanezen a helyen ad matinékoncertet október 16-án a muzsikusházaspár szintén zongoraművész fia, Ránki Fülöp is, aki Liszt és Saint-Saëns műveiből fog játszani. Emlékezetes zenei élménynek lehetünk majd részesei, hiszen a Ránki család tagjainak koncertjei a legmagasabb minőséget képviselik. A hangversenyek kapcsán pedig mi másról beszélhettünk volna, ha nem Liszt Ferencről?
– Fel tudják idézni a legelső találkozást Liszt zenéjével?
Klukon Edit: Apukám egyik kedvence a Les Préludes volt, így egészen kisgyermekként találkoztam ezzel a művel. Amikor leadták a rádióban, mindig meghatódott, ahogyan én is. Aztán az is meghatározó volt, amikor Dezső játszotta a h-moll szonátát a televízióban. Ő akkor húszéves lehetett, én pedig tizenkettő. Amikor meghallottam a játékát, úgy érzem, sok minden eldőlt: a darab és az előadás is igen nagy hatást gyakorolt rám, és azóta is úgy gondolom, hogy Dezső játssza a legjobban Liszt e művét, illetve most már Fülöp is.
Ránki Dezső: Még nagyon kicsi voltam, amikor a zongoraórám előtt valaki a Desz-dúr Consolationt játszotta. Először azt hittem, ez is Chopin – az ő zenéjét már ismertem –, de aztán úgy éreztem, hogy az egész sokkal nagyobb szabású, és ez az alapérzés azóta is megmaradt.
Ránki Fülöp: Itthon egész kiskorom óta gyakran szólt Liszt zenéje, a zongoraversenyeket és a Faust-szimfónia kétzongorás változatát sokat gyakorolták a szüleim, ez a kezdetektől természetes volt nekem. Egy másik típusú emlékem ebből az időszakból a Dargay Attila-féle Lúdas Matyi rajzfilmben hallható Liszt-rapszódiák.
– Mindhárman a budapesti Zeneakadémián tanultak, Fülöp néhány évtized különbséggel. Miben változtak a kötelező Liszt-stúdiumok az elmúlt évtizedek során?
RD: Nem kötelességből játszottuk a zenéjét, hiszen mindenki szerette, persze leginkább az ismertebb darabokat.
KE: Az I. Mefisztó-keringőt, a La Campanellát, néhány Paganini- és egy-két transzcendens etűdöt hallottam, esetleg a Funéraillest. Én a konziban tanáromtól, Hambalkó Edittől – aki játszotta Liszt kevésbé ismert, kései műveit is – kaptam indíttatást Liszt-repertoárom bővítésére. De Liszt művészete olyan, mint egy külön bolygó: nehéz beilleszteni a repertoárba, nehéz befogadni.
RF: Nekem már kezdő zeneakadémistaként az volt a szokásom, hogy a Liszt-kottákhoz nyúltam, ha valamilyen új darabot akartam tanulni.
– Továbbra is jellemző-e, hogy Liszt neve hallatán elsősorban a virtuóz évek terméseire, etűdökre, magyar rapszódiákra asszociálnak?
RF: Van egy olyan érzésem, mintha a virtuóz pálya Liszt számára ahhoz lett volna eszköz, hogy az így megszilárdított nevének köszönhetően fennmaradjanak azok a művei, amelyek talán feledésbe merültek volna újszerűségük, szokatlanságuk miatt. Már a harmincas években születtek olyan kompozíciói, amelyek ugyanabban a szellemben fogantak – sokszor eszközeikben is –, mint a kései, letisztult, végletekig egyszerű darabok. Különleges az is, hogy megértette Mendelssohnt, Berliozt, Wagnert és a többieket. A legkülönbözőbb szerzők műveit játszotta, dolgozta át, népszerűsítette, őszinte nagyrabecsüléssel és szeretettel foglalkozott a darabjaikkal. Nem tudok még egy zeneszerzőről, aki ilyen mértékben és ilyen szerteágazóan csinálta volna ezt.
– Zenehallgatóként hogyan érdemes közelíteni a szimfonikus költeményekhez?
RD: Nagyon fontos a nyitottság a befogadásukhoz. Néha elgondolkozunk, vajon mit csinált volna Wagner vagy Richard Strauss e művek nélkül. Például a tizenkettedik szimfonikus költeményben, Az ideálokban Strauss zenéjének számos alapeleme megtalálható, még a Strauss születése előtti időből.
KE: Lisztet az etruszk vázáktól kezdve Shakespeare Hamletjén át Schillerig minden érdekelte. Ezekben a szimfonikus költeményekben mintha egy önéletrajzot olvasna róla az ember.
RD: Van valamiféle alap, amely hasonló bennük, de az egyes darabok kompakt módon egységesek, és gyökeresen különböznek egymástól. Liszt átdolgozta, újraalkotta e műveket, hiszen rengeteg változtatás van bennük, például az Ünnepi hangok zenekari változata húszperces, a négykezes verzió pedig mindössze tíz perc. A zenei anyagon is sokat változtatott, nagyon jól tudta, hogyan szól zongorán a legjobban. Számos esetben írt be a zenekari változathoz képest új mellékszólamokat, ellenpontokat, és igazi zongoradarabok születtek. Fontos elmondani, hogy a szimfonikus költeményekre sztereotip módon szokták használni a programzene megjelölést, de ez nem igazán fedi a valóságot, mert nem egy történet megjelenítéséről van szó, inkább karakterekről.
RF: A program segít a hallgatónak, hogy irányba állítsa figyelmét, és támpontot nyújt a képzeletéhez. Azt hiszem, ezért is választotta Liszt ezeket a témákat, melyek őt magát olyan mélyen áthatották.
– Fülöp szólóestje Lisztet a hétszáz éve elhunyt Dantéval és a száz éve elhunyt Saint-Saënsszal helyezi egymás mellé. A Dante-szonáta megértéséhez fontos-e elolvasni az Isteni színjátékot?
RF: Amikor a Dante-szonátát tanultam, azzal kezdtem, hogy elolvastam az Isteni színjátékot. Talán nem feltétlenül szükséges, de bennem volt egy ilyen igény, már csak az eredeti cím miatt is: Après une lecture du Dante, vagyis Dante olvasása után vagy nyomán. Azt hiszem, a Színjáték eddigi olvasmányaim közül a legmagasabb röptű. Teljesség sugárzik belőle, olyan, mintha minden benne volna. Erre a nagyléptékűségre Liszt is hajlamos volt, nem véletlenül vonzódott ennyire Dantéhoz. Ő maga is írt valahol erről, hogy szükség lenne a zenében is egy Dantéra, és titkon talán remélte, hogy ő töltheti be ezt a szerepet.
– Mit tudunk Liszt és Saint-Saëns kapcsolatáról? Hogyan válogatta össze az elhangzó darabokat?
RF: Azért is mertem csokorba rendezni az ő műveiket, mert jó barátságban voltak, és nagyra tartották egymást, sőt játszottak is együtt, például a Dante-szimfóniát kétzongorás változatban – szívesen meghallgattam volna azt az előadást! A Dante-szonáta tulajdonképpen nyitánya a koncertnek, ebben az értelemben leválik a műsorról. Utána Saint-Saëns Haláltánca következik Liszt átdolgozásában, a végén pedig a II. Mefisztó-keringőt játszom el, amelyet Liszt Saint-Saënsnak ajánlott. A Dante-szonáta tritonusszal, az ördögi hangközzel indul, Saint-Saëns Haláltáncában is központi szerepet tölt be ez a hangköz, a II. Mefisztó-keringővel pedig az egész koncert egy hatalmas tritonus-zuhanással ér véget: ez is összefűzi a program nagyszabású műveit. A nyitány utáni két pillér között kisebb lélegzetű, rövidebb, néhol szalonhangulatú keringők és mazurkák szólalnak meg a két szerzőtől, felváltva. Liszt megható nagyvonalúsága és Saint-Saëns naiv és jóindulatú makacssága kedves és termékeny kontrasztban áll egymással, és valamilyen módon egységet alkot.
– A zenélés és a családi kötelék önöknél milyen kölcsönhatásban van egymással?
RD: A kettő egymást igazolja és magyarázza. Miután mindketten zongoráztunk, adódott a lehetőség, hogy kipróbáljuk, milyen együtt muzsikálni. A zenélés során pedig igazi valójában nyilvánul meg az ember, és kiderült ilyen módon is, hogy nem véletlenül találtunk egymásra.
KE: Mi egymás zongorajátékába (is) beleszerettünk. A zenélés olyan áttételmentes megnyilvánulási forma, amiben nem lehet hazudni. Dezső szeptemberben volt hetvenéves, mi tulajdonképpen ezzel a koncertsorozattal ünnepeljük a születésnapját. Kivételes adomány ez az élettől, és csodálatos érzés, hogy itthon megfőzöm az ebédet, aztán átmegyünk a gyakorlótermünkbe, eljátsszuk a Hamletet vagy a Hősi siratót, és utána beszélgetünk.
A cikk eredetileg a Liszt Ünnep hivatalos magazinjában jelenet meg.
