A Modern Art Orchestra művészeti vezetője, Fekete-Kovács Kornél különleges projektje nyitja október 7-én a Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivált, akinek egy héttel később Senza Nome című díjnyertes alkotása is elhangzik a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával közös koncerten. A trombitaművész-zeneszerzővel beszélgettünk, aki ezúttal karmesteri szerepet is vállal.
– Liszt Ferenc egyházzenéjének és kései stílusának kiemelkedő alkotásával, a Via Crucis előadásával nyit a Liszt Ünnep október 7-én a Szent István-bazilikában. Hogyan talált rá darabra?
– A Via Crucis nem csak ritkán kerül a koncertszínpadokra, de még Liszt életében sem adták elő. A premierre ötven évig, 1929-ig kellett várni. Igazság szerint a Liszt Ünnep képviseletében kerestek meg, hogy lenne-e kapacitásom arra, hogy a saját darabom, a Senza Nome előadása mellett menedzseljem a Szent István-bazilikába tervezett nyitókoncertet is. Egy ilyen kreatív munkára az elfoglaltságaimtól függetlenül azonnal igent mondtam, hiszen nagyon inspiráló nem csak nekem, de a Modern Art Orchestra minden egyes művésze számára is.
Bár voltak elemi, a helyszínből adódó elképzelések, úgy mint az énekhang, az orgona és a szakralitás fontossága, tulajdonképpen semmilyen megkötést nem kaptam. Az est koncepcióján Fassang László orgonaművész barátommal közösen kezdtünk gondolkodni.
Első merítésként Liszt dalaiban gondolkodtunk, viszont ahogy egyre mélyebbre ástunk, azt éreztem, hogy ez az ötlet valamiért nem képes egy önmagából fakadó folyamatként működni.
Nem hagyott nyugodni a dolog, arról nem is beszélve, hogy aki ismeri a munkáimat, valószínűleg tudja, hogy én nem az vagyok, aki a virtuozitást, a vad futamokat és az idézőjelbe tett tűzijátékot keresi, hanem sokkal inkább a nyugodt, csendes elmélyülést. Nagyon sok szűrő volt tehát, amiből aztán egyfajta megvilágosodásként kristályosodott ki a Via Crucis.
– Ha jól veszem ki a szavaiból, akkor a műnek egyfajta átdolgozásával, újraértelmezésével találkozunk majd.
– Számomra nagyon fontos, hogy amit Liszt megálmodott ebből a darabból, azt maximális tisztelet vegye körül a részünkről. Kizárólag a hangszereléssel játszottunk. Miközben az orgonaszólamok orgonaszólamok, az énekelt szólamok pedig énekelt szólamok maradtak, az énekkar szerepét a Modern Art Orchestra kiváló fúvós kara veszi át. A korábbi műsorainkhoz hasonlóan születtek új darabok is, amelyek a ma kreatív muzsikusainak szűrőin keresztül láttatják Liszt művének bizonyos részleteit.
– Korábban Bartók és Kodály műveivel dolgoztak hasonló felfogásban. Mik voltak a tapasztalatok?
– A Modern Art Orchestrával valóban ez a harmadik olyan projektünk, amely valamilyen módon egy magyar zeneszerzőóriás előtt tiszteleg. Az első állomásunk az volt, amikor Bartók Béla Tizenöt magyar parasztdal című zongoraciklusából készítettünk egy olyan verziót, amelynek keretében a kis szösszenetek közé komponált átvezetők, illetve új kompozíciók segítségével bővült ki az eredeti darab egy egész estés zenekari előadássá. Nem volt kérdés, hogy az eredeti bartóki munka sértetlen kell, hogy maradjon. Valójában annyi történt, hogy a két kézre, zongorára írt szólamokat hangszereltük át a Modern Art Orchestra apparátusára, de a formák, a szólamok és az akkordok is az eredeti Bartóki megfogalmazásban maradtak.
A mi munkánk tehát nem abban nyilvánult meg, hogy hozzányúltunk és módosítottuk a bartóki munkát, hanem sokkal inkább reflektáltunk rá.
Hasonlóan jártunk el az ezt követő Kodály-projektnél is, amikor a szerző énekkari munkáival dolgoztunk. Ekkor olyan konkrét és az életmű által ihletett új darabok szólaltak meg, melyek Kodály pedagógusi munkásságát helyzték a fókuszba. Ennek az anyagnak egyébként februárban volt a bemutatója, és ha minden jól megy, akkor a következő év elején egy lemezt is megjelentetünk a Debreceni Kodály Filharmónia énekkarával kiegészülve.
– A közönség hogyan reagál erre a fajta kreatív munkára, arra, hogy ahogy mondja, modern megfogalmazásba helyeznek klasszikusokat?
– Ha csak Lisztről beszélünk, akkor is nyilvánvalóan látszik, hogy zeneszerzői életművének hatalmas részét teszik ki azok az alkotások, amelyek valamiféle reflexiók más szerzők darabjaira. Ez a fajta gondolkodás, az újraértelmezés tehát sosem állt messze a klasszikus zenétől. Egy adott pillanatban nyilván szükség volt arra, hogy a szerzői jog a törvény erejénél fogva kordában tartsa, hogy mit lehet, és mit nem, amit én magam abszolút szükségszerű dolognak tartok, de ennél szerintem sokkal szükségszerűbb az, hogy az ilyen helyzetekben valódi tisztelgésről legyen szó.
Amikor a Kodály-projektet készítettük, természetesen felvettük a kapcsolatot a jogörökös Péczely Saroltával és mintegy másfél éven keresztül egyeztettünk, hogy minden úgy valósuljon meg, ahogy annak lennie kell, hogy amit csinálunk, ne egy önmagáért való dolog legyen, hanem tényleg egy őszinte tiszteletadás.
A közönség oldaláról azt tudom mondani, hogy egy ilyen összeállítás nagyon jó rálátást teremt egy-egy darabra, vagy akár életműre. A hallgató ismerős, már magának tudott dolgokkal találkozik, miközben új impulzusok érik, amelyek biztosan másként hatnak rá. Bartóknak, Kodálynak és Lisztnek nem kell cégér, nincs arra szükségük, hogy a Modern Art Orchestra reklámozza őket. Amitől ez az egész érdekes lehet, az nem más, minthogy egy mai alkotó, egy kreatív elme, hogyan tekint a korábbi korok zenei zsenijeinek alkotásaira.
– A kreativitás a csapatmunkában tud igazán felszínre törni, reflektálttá válni. Kikkel és hogyan dolgozott?
– Rögtön a kezdetekkor kialakult egy csapat, melyben Ávéd János, Bacsó Kristóf és Subicz Gábor játszottak szerepet, majd a Kodály-projekt esetében újabb kreatív elmék csatlakoztak hozzánk Cseke Attila és Korb Attila személyében, a Liszt-est kapcsán pedig Szabó Dániel jazz-zongoristát és Hofecker Dániel trombitást is közös gondolkodásra hívtam.
– Az előadás szólistáit is úgy választotta ki, hogy egyfajta kreativitás, vállalkozói szellem jellemezze őket?
– Annak ellenére, hogy létezik és tulajdonképpen a mi produkciónkat is ez a kifejezés fedi le a legjobban, nem szeretem azt a szót, hogy crossover. Viszont azt is gondolom, hogy egy olyan produkció, ami egyszerűen figyelmen kívül hagyja a műfaji határokat, az alapvetően támaszkodik arra, hogy előadói olyan művészek legyenek, akik hasonlóképpen át tudnak járni ezeken a műfaji korlátokon. Elengedhetetlen, hogy olyan szólistákkal dolgozzunk, akik nyitottsággal tekintenek és egy bizonyos fokú alapismerettel is rendelkezzenek a partnerük által képviselt műfajra. Mint említettem az énekhang és az orgona a két pillére az előadásnak, amelyek esetében párokat alkottam. Egy a jazzre nyitott operaénekest, Horti Lillát kértem fel, akinek a partnere egy ízig-vérig amerikai, színesbőrű jazz énekesnő, Sherry Williams lesz, akitől pedig Liszt világa nem idegen. Az orgona esetében ugyanígy jártunk el, hiszen a kiváló Virágh András Gábor a Szent István-bazilika orgonáját szólaltatja meg, a New York-i Brian Charette pedig a tér ellenkező pontján felállított, sokkal kevésbé monumentális Hammond-orgonán játszik majd.
– Hasonló műfaji kettősség jellemzi majd a Senza Nome előadást is október 14-én, ahol egy jazzkvintett kel majd párbeszédre a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával.
– Amikor összeállítottam a műsort, az a szempont vezérelt, hogy a Müpa Zeneműpályázatán díjazott Senza Nome című darabom mellé olyan, szintén saját műveket válogassak, melyek kapcsolódni tudnak a kiinduló darabhoz. Ha jellemezni kellene a koncertet azt mondanám, hogy egy olyan szerző művei kerülnek előadásra, aki nem igazán foglalkozik azzal, hogy milyen műfajban alkot. Ahogy említette is, egy jazzkvintett kap szerepet a koncerten, amely olyan kiváló művészekből áll mint az orosz-amerikai trombitás, Alex Sipiagin, Rick Margitza tenorszaxofonos, aki egykor Miles Davis zenekarában játszott, valamint a zongorista Szakcsi Lakatos Róbert, a nagybőgős Barcza Horváth József és a nemzetközi fülnek sokkal ismerősebben csengő dobos, Németh Ferenc. Az első részt egyfajta bemelegítésnek szánom, ahol magam is hangszert ragadva a kvintett muzsikusaival játszunk majd egy fél órát.
A második részében három nagyzenekari művet hallhatunk majd, köztük a díjazott Senza Nome címűt is. Fontos hangsúlyoznom, hogy nem egy vonóskar kísérte jazzkoncertről van szó. A fúziót a két formáció és műfaj között igyekeztem egyensúlyba hozni. A jazzisták improvizációit a capella szimfonikus zenekari részek ellensúlyozzák a darabjaimban. Hiszem, hogy a szimfonikus zenekart meg kell ismerni és bár közel két évtizede komponálok erre a formációra, mindig nagy megtiszteltetésként és kihívásként élem meg, ha nagyzenekarral dolgozhatok. Arról nem is beszélve, hogy a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara rendkívül professzionális együttes, akiknek tagjait szintén jellemzi a nyitottság és a kreativitás, nem véletlen, hogy a rézfúvós szekció több tagja is, köztük Csáthy Miklós, Magyar Ferenc, Pecze Balázs és Varga Zoltán rendszeres együttműködője a Modern Art Orchestra fellépéseinek.
További információk a Liszt Ünnep programjairól tematikus blogunkban, ide kattintva érhetők el.
