Kurtág György műve, A játszma vége a prológus után e szavakkal indul: „Vége, vége van.” A néző-hallgató joggal érezheti úgy, hogy a 2018-ban bemutatott alkotás kezdete talán egy zenetörténeti korszak alkonyára is reflektál. Közel öt évvel a világpremier után október 12-én a Liszt Ünnep keretében végre Magyarországon is bemutatják a Beckett-drámából írt Kurtág-operát, a Fin de partie-t.
Az ősbemutatót megelőző híradások szenzációként hirdették, hogy a világhírű magyar zeneszerző nyolcvannégy évesen kezdte el írni élete első operáját, és nyolc éven át dolgozott rajta, de valljuk be, mindez csupán külsőség, és semmit sem mond el magáról a darabról. A milánói Scala után bemutatták Amszterdamban, Valenciában és Párizsban (a New York-i premiert a pandémia miatt kellett elhalasztani, azóta nem pótolták), most pedig Budapesten a sor.
Posztapokaliptikus színtér vesz körül bennünket, ahol nemcsak a külvilág élhetetlen, hanem az emberi kapcsolatok is végóráikat élik. A négy szereplő közül kettő kukából kukucskál ki, a másik kettő teljes kilátástalanságot tükröző beszélgetést folytat. Bútorozatlan szobabelső, magasan két apró ablak, az egyik a sivár szárazföldre néz, a másik a tengerre. Ebben a szűk térben telik az életük, vagy másképp fogalmazva: ez sorsuk sakktáblája, amelyen már a vesztes játszma végjátéka zajlik, egyik lépés következik a másikból. Az alakok akarat nélküli figurák, akik ugyan szép emlékeket őriznek a múltból – a nosztalgia gyönyörű szál Kurtág zenéjében –, azonban sosem maguk irányították az életüket. „Hiszel az eljövendő életben?” – szól a kérdés. „Az én életem mindig az volt” – hangzik a válasz. A fekete humor némi fényt csempész az abszurd dráma sötét és lehangoló világába.
Kurtág zenéje a legnagyobb operaszerzőkhöz mérhetőn teremti meg szó és zene egységét, kelti életre hangokkal a szereplők érzéseit, gesztusait, hangulatait, lelkiállapotát. A miniatűrök és kisformák mestere bő kétórás, egyfelvonásos operájával a lehetetlent kísértette meg (életművében nem először), hiszen Beckett színdarabja egyrészt – az író kifejezésével – rendkívül zenei, másrészt önmagában is tökéletes egész. Ráadásul a „jelenetek és monológok” alcímet viselő Fin de partie esetében még annyi cselekményről sem beszélhetünk, mint Bartók Kékszakállújáéban, a párbeszédeknek nincs határozott irányuk, az egész folyamat mintha töredékek egymásutánja lenne. Azután valamilyen megmagyarázhatatlan okból – nevezzük ezt a zene varázsának, tapasztalatnak vagy zsenialitásnak – végül mégis úgy érezzük: megérkeztünk. (Kurtág a dráma száz oldalából csak negyvenet használt fel.) Mert ha hajlandók vagyunk alámerülni a lét legmélyebb bugyraiba, felemelő élményben lehet részünk.
A hangszerelés legalább olyan mestermunka, mint a hangok elrendezése, patikamérlegen való kisúlyozása. Izgalmas együttállások, kombinációk, különleges és egyedi hangszínkeverések gazdagítják a partitúrát rendkívül változatosan, mindig valamilyen rácsodálkozást megérdemlő árnyalattal lepve meg a hallgatót. Ahogyan a cseleszta, a hárfa, a pianínó, a szordínós vonósok, a háromféle fuvola, a különféle finom háttérzajokra is alkalmas ütőhangszerek, a meglepően gyakran megszólaló tangóharmonika vagy a kvartettként használt üstdobok együtt hangzanak, az nemegyszer maga az akusztikus csoda.
A legtöbbször kamaraegyüttesként kezelt zenekar és a karmester számára ez a szünetek tagolta, rövid, erőteljes vagy épp gyengéd gesztusokból összeálló darab az együttjáték magasiskolája. Az övéknél már csak az énekesek helyzete nehezebb – nemcsak azért, mert a kurtági intenzitás hőfokán kell megszólaltatniuk nem éppen könnyű dallamokat, motívumokat, hanem mert zenei tartományon kívül eső emberi hangokat is produkálniuk kell, mint amikor például egy nevetés fájdalmas nyöszörgéssé alakul. (Kurtág számos helyen egészíti ki, gondolja tovább Beckett színpadi utasításait, ezáltal is szerzőtársává válik.) A korábbi előadások négy nagyszerű énekese közül három, Frode Olsen, Hilary Summers és Leonardo Cortellazzi a budapesti bemutatón is közreműködik, Haja Zsolt személyében azonban egy nem kevésbé kiváló új szereplőt is üdvözölhetünk. A karmesteri dobogón ezúttal is a milánói ősbemutató dirigense, Markus Stenz áll majd, a szimfonikus együttes pedig az ősbemutató előkészítésében szintén aktívan részt vállaló Danubia Zenekar lesz.
A cikk eredetileg a Liszt Ünnep magazinban jelent meg.
