A Klukon Edit és Ránki Dezső évtizedek óta elkötelezett tolmácsolója Liszt Ferenc zongoraműveinek. Legutóbb november 24-én, a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében hallhattuk őket, ahol a szerző szimfonikus költeményeinek négykezes átdolgozásaiból adtak keresztmetszetet.
A négykezes a kamarazene egyik legbensőségesebb és legközvetlenebb megnyilvánulási formája, hiszen a mai technikai vívmányokat nem ismerő 19. században, a zenei centrumoktól távolabbi vidékeken is akadt zongora, ami alkalmas volt a zenei újdonságok megszólaltatására, még ha nem is a maga teljességében bontakoztatva ki a szimfonikus zenekar színeinek árnyalatgazdagságát. Minden bizonnyal nem a népszerűsítés lehetősége motiválta azonban az idős Liszt Ferencet, amikor évekkel, olykor évtizedekkel később, négykezesre dolgozta át valamennyi szimfonikus költeményét.
Az általa teremtett emblematikus műfaj, amelynek egyes darabjai már keletkezésük idején is több alakváltozáson mentek át, kései éveiben is foglalkoztatta a zongorista-zeneszerzőt, mintegy visszafelé közelítve meg az életút elején kitűzött célt: a zongora eszköztárának a szimfonikus zenekar irányába történő kibővítését. A tizenkét szimfonikus költemény négykezes átdolgozása ily módon fordított alkotói folyamat eredményeként is felfogható. A zenekari hangszerek színeinek pazar ragyogását a művekről lefejtve, azok esszenciáját, legbensőbb logikáját mutatja meg általuk a zeneszerző-zongorista. Épp ezért rendkívül nehéz feladatra vállalkozik minden zongoraművész páros, aki e kompozíciókat műsorára tűzi. Nem véletlen, hogy az idei jubileumi Liszt-évig nem is hangzott el a szimfonikus költemények valamennyi négykezes átdolgozása Magyarországon.
A Klukon–Ránki házaspár kezdeti fellépéseitől fogva repertoárján tartott néhányat e zongoradarabokból, idén októberben azonban a Liszt Ferenc Emlékmúzeumban egy két-két délutánt és estét betöltő koncertsorozat keretében, páratlan fizikai és szellemi állóképességről tanúságot téve, valamennyi szimfonikus költeményt bemutatták.
Liszt Ferenc születésének 210. évfordulója mellett ez egyúttal az idén 70. évét betöltő Ránki Dezső születésnapi megemlékezése is volt. A Liszt-jubileumi évad során továbbá választékos összeállításban más helyszíneken – többek között Bayreuthban – is eljátszottak egy-egy négyes csoportot.
Legutóbb november 24-én, a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében, ahol a Hősi sirató, a Tasso, gyász és diadal, az Orfeusz, valamint az Ideálok hangzott el, szünet közbeiktatása nélkül.
Ha a bevezetőben a 19. századi távoli, félreeső helyszínekre utaltunk, akkor itt kell megjegyeznünk, hogy a 21. században ezek a művek az ország legmodernebb koncerttermében, a Müpában találtak igazi otthonra. Másfél évszázad hazai zenekultúrája – amelynek megalapozásáért és kibontakozásáért maga a zeneszerző is rendkívül sokat tett – elérkezett arra a pontra, hogy a maguk teljességében és tökéletességében ismerje fel és értékelje az életműben eddig marginális helyet elfoglaló négykezes átdolgozásokat.
A Klukon–Ránki zongorakettős évtizedek óta elkötelezett tolmácsolója Liszt Ferenc zongoraműveinek. Ez a több évtizedes elmélyült munka, gyakorlás, tapasztalat és tudás adódott össze akkor, amikor a tizenkét szimfonikus költemény négykezes változatainak megtanulására és előadására vállalkoztak.
Ugyanezt az elkötelezettséget és előadói alázatot sugározta „A zongora 2021” koncertsorozat keretében megrendezett hangverseny, amelyen a kiválasztott művek maguk is egyetlen ívet alkottak. Az előremutatóan merész Hősi sirató komor gyásza után az ünnepélyesen magasztos Tasso nemes pátosza, a lírai hangvételű, szelíd Orfeusz, végül a szenvedélyes Az ideálok egymás utáni elhangzása nem a keletkezés sorrendjét követte, hanem a reménytelenségből az emelkedettségbe kapaszkodás küzdelmes dramaturgiáját mutatta fel.
A Klukon–Ránki páros interpretációja túlmutatott a zenei értelmezés keretein: filozófiai távlatokat nyert. A zeneszerző szellemiségének megfelelően tolmácsolásuk kizárt minden olyan körülményt, külsőséget, ami alkalmas lett volna arra, hogy elterelje a figyelmet a darabok belső kohéziójáról. A virtuóz karrierről lemondó világjáró művész, a zenekar színeibe belefeledkező udvari karmester és komponista, majd egyre inkább a transzcendencia, a spiritualitás felé forduló idősödő zeneszerző pályája, alkotóművészete, ezekben a végtelenül letisztult, rendkívül koncentrált alkotásokban konkludált, amelyek többrészes egybekomponált nagyformája egy-egy karaktert, érzelmet jelenít meg szoros motivikus kohézió révén.
E rejtett belső összefüggések feltárására és bemutatására csak olyan előadóművészek – már-már társalkotók – képesek, akik maguk is éveken át együtt élnek e művekkel. A dinamikai árnyalatok rendkívüli gondossággal mérlegelt, a terem kitűnő akusztikájának köszönhetően maradéktalanul érvényesülő arányai, a változékony zongorahang felragyogó színeinek fénytörése, a formák simulékony egymásba tűnése már-már filmszerűen közvetítette azt a – mindenekelőtt – érzelmi narratívát, amely az egyes kompozíciók mögött húzódik.
A virtuóz korszakban olyannyira bőséggel burjánzó díszítőelemek mértéktartó, takarékos alkalmazása kizárólag egy-egy téma, formarész jelentőségének kiemelésére szorítkozott. A Klukon–Ránki páros előadásmódja ezen az estén elért arra a szintre, amelyet már nem fejez ki elégségesen az „összecsiszolt” jelző. Liszt-tolmácsolásuk kettőse az évtizedek során szinte egyetlen muzsikusként ért be és össze, hosszú évtizedekre etalonul szolgálva a zeneszerző műveihez való közelítésnek.
