Hégli Dusán március 17-én a Müpában mutatta be legújabb táncos darabját Martin György utolsó szavai címmel, mely a néptánckutató, zenefolklorista életéből, munkásságából inspirálódott.
Hégli Dusán pionír. A néptáncegyüttesek világában sokan próbálkoznak azzal, hogy a táncból színházat csináljanak. Kevesen veszik azonban a színház – nehezen bevehető vár – támasztotta akadályokat. Nem elég a tánctudás, a folklorisztikából vett elbeszélhető elemek színre vitele: a szándék édeskevés. Hégli viszont tud valamit, ismeri a színházat, és ezt jó nézni. Láttuk már színházi kísérleteit: a Hontalanítást, a Finetuningot, az Allegro Molto Barbarót és Kötelező érvényű javaslatot. Március 17-én a MÜPA-ban mutatta be új darabját Martin György utolsó szavai címmel. Megjegyzés a színlap alapján: Martin György (1932–1983) néptánckutató, zenefolklorista megállapításai nélkül lehetetlen lenne értelmezni, mi is az, amit ma néptáncnak hívunk.
Hégli négy csatornán szólal meg. Az első: Martin György tudományos jegyzeteit olvashatjuk – ha akarjuk –, amelyek a kézírás gyorsaságával jelennek meg a színpad hátterét záró vásznon: magyarul, angolul, franciául. A második: a játszóhelyet filmes eszközökkel tölti meg a rendező. Kamaraállványokkal, kamerákkal, magnetofonokkal, fényképezőgépekkel, filmdobozokkal, filmtekercsekkel. A relikviákat a viseletben lévő táncosok fehér kesztyűt húzva hozzák mozgásba, hozzáértően nyúlnak az eszközökhöz. A harmadik: a filmes relikviák gyűrűjében a táncosok tűpontosan (filmpontosan) adják elő a Martin György által gyűjtött anyagot. A negyedik: a táncosok, néha pedig a zenekar muzsikusai szólalnak meg, fel- és elmondják Martin életrajzának egyes részleteit, idéznék a tudós műveiből: megismerjük a tánchoz, a politikához, a munkatársaihoz való viszonyát.
A megszólalást az teszi lehetővé, hogy egy barna köpenyt viselő, siltes sapkát hordó hangmérnöksegéd jelenik meg, majd fentről, egy hosszú fémrúdon lévő mikrofont tart a beszélők elé. E négy csatorna az előadás végéig különféle ütemben és erősséggel sugároz.
Hégli Dusán kísérletezik. Beszédfeladattal látja el a táncosokat és a zenészeket. A feladat nehéz lett, ezt írjuk a premier számlájára. Kifulladt táncosok – dicséret illeti Botló Ákost a széki sűrű tempóért, és Fekete Gergelyt a kalotaszegi legényesért – mondják fel Martin rafinált, bonyolult, tudományos köznyelven írt higgadt és távolságtartó mondatait. Elgondolkodhatunk természetesen azon, hogy a rendező szándékolt hatását érzékeljük-e: ez a tánc, ez pedig a tudományos kommentár – lihegve beszélnek arról, amit az imént eltáncoltak. Mintha az Olimpián a 100 méteres gyorsúszás győztesét a medence partján arra kérnénk meg, hogy tudományosan írja le a lábtempóját.
Amúgy az előadás színlapján ezt olvashatjuk: a tudósok és a művészek az általuk megfigyelt valóság bemutatásának lehetőségeit keresik. Az igazságot. Míg a művészet az érzelmekhez szól, a tudomány az értelemhez.
Hégli csúcspontokra játszik, mint minden jó rendező. Az elsőt és másodikat befogadtam, a harmadikat tudomásul vettem. Az első: a vetítővászonra egy kéz rajzolja fel a Lábán-féle tudományos táncjelírás kockába rajzolt térértelmezését, közben két táncos (lányok) duettbe kezd: a hajnali dallama váltakozik a táncjelírás lényeges tudományos jegyeinek felsorolásával. Hatásos. A második: miközben a közép-európai tánchagyomány jellegzetességéről, az improvizáció fontosságáról értekezik – jegyezzük meg, hogy palóc tájszólásban – az egyik férfitáncos, forgószéken ülve botos kanásztáncot improvizál. Chapeau à Brusznai Erik. Tényleg hatásos. A finálé a harmadik. Látványos cigány táncot látunk, miközben arról hallunk a táncos-színészektől, hogy el kellene jönni annak az időnek, amikor a Közép-Európa népei felhagynak nemzetképző mítoszaikkal; és helyette arra hivatkozzanak, amit a tudomány (értsd: a néptánctudomány) mint valóban közöset már igazolt.
A táncosok pólóján a felirat: Mítoszok helyett igazságot – mondta halála előtt két héttel Mátrafüreden Martin György, abban a reményben, hogy harmincévnyi kutatómunkája beérik, és eléri végső célját. Az előadás zárlata: a felkiáltás első fele Martin kézírásával jelenik meg a vetítőn, az utolsó szavát festékkel fújja az egyik táncos a többiek által kihúzott fekete szövetre. A festék jellegzetes, ismerős szaga csapja meg az orromat.
Hégli Dusán mise en scène-jét annak tendenciáiban így írhatjuk le (az egyik lehetséges megoldási javaslat): ideotextuális, vagyis először a néptánc szűk világára nyit rá, határozottan kommentálja azt, majd az utolsó szavakat általános érvényűvé kívánja tenni, azokat szélesebb kontextusra vonatkoztatja. Hégli a néptáncra – Martin nyomán – mint tudományosan leírt, digitálisan jól feltárt valóságra tekint, és nem fűzne hozzá egyéb reményt. Ennyiben tehát intertextuális, mivel hevesen vitatkozik más néptáncinterpretációkkal. Mivel ebben a kérdésben világosan beszél, és ezt a vitát a maga részéről lezárta, reméljük, hogy színpadi írásmódját újra szcenografikussá változtatja, ahogyan a Hontalanításban, vagy még inkább a Finetuningban már megmutatta, amikor is autonóm módon, különálló nyelvként kezelte a színpadot.
