A május 2-i Versjegyek elnevezésű produkció a Fonogram-díjas Ötödik Évszak-énekesnő, Izabella Caussanel, és a Junior Prima-díjas zenekarvezető, ifj. Csoóri Sándor egyedi zenei és irodalmi estjét jelenti. A műsorban a francia és magyar költészet, valamint a népköltészet válogatott alkotásai szerepelnek, melyek akusztikus zenei kísérettel nyitnak új távlatokat a hallgatóság felé. Párbeszédek versben, zenében, dalban a Magyar Zene Házában. Ifj. Csoóri Sándorral beszélgettünk mindezekről.
– Mi a Versjegyek est alapvető koncepciója, hogyan született meg bennetek mindez?
– A versek előbb születtek meg, mint mi, de a gondolat nagyon egyszerű a műsor mögött. Vannak olyan mondatok, olyan szövegek, amik végig kísérnek egy egész életen át. És ez bárkire igaz. Ebben az esetben azok a versek szerepelnek középpontban, amik ránk voltak nagy hatással, amik elindítottak bennünk valamit. Ezek a szövegek bennünk úgy értek, ahogyan egy népdal is megérik arra, hogy a hallgató észrevegye, hogy miről is szól igazából. Ez a duóformáció erre az intim észlelésre épül, a versek törékenységét vizsgálja, mint ahogyan az író-olvasó kapcsolat is erre a megértésre épül, mi is erre fókuszálunk a Versjegyek esten. Magában a címben is van erre egy enyhe utalás, hiszen a vers jegye, mint ahogyan az írásjegy is – itt gondolhatunk a kínai kandzsira, aminél egy írásjegy is nagyon sok információt hordoz –, kicsit olyan, mint egy pecsét, vagy címer.
– Sőt, akár a hangjegyek is benne tudnak lenni ebben a címben?
– Pontosan, az is benne van, és ugyanúgy fontos a többes szám itt is, hiszen egy hangjegy egészen más, mint a hangjegyek sora. Miles Davis mondta, hogy nincsen rossz hangjegy, a kérdés csupán az, hogy egy adott hangjegy után mi következik. Nem önállóan, magányosan áll egy jegy, hanem egymásra hatások vannak, ezért is szerepel többes szám a címben. Ez egy olyan kapcsolat, amit a versek kötnek össze.
– Hol találkozik számotokra a francia és magyar költészet a népköltészettel?
– Izabella Caussanel francia-magyarként hozza magával az eredeti nyelven, franciául megszólaló verseket, amikről azt mondja, hogy a mai franciák már nem így beszélnek, viszont nagyon szépen szólnak. Amikor felfigyeltünk egy-egy Paul Verlaine- vagy Victor Hugo-versre, akkor neki az volt az első benyomása, hogy ez nagyon szépen hangzik franciául, de ma már nem lehetne így beszélni. De persze már Arany János nyelvén sem beszélünk magyarul, mégis értjük a mélységit. És e felé tartunk ebben a műsorban, a mélység, az eredetiség felé, ezáltal hitelesek is tudunk maradni, mert nem akarjuk elsilányítani a nyelvet, amit ezek a költők beszéltek.
Nagyapám, Csoóri Sándor költő nagyon sokat mesélt arról, hogy a francia szimbolizmus nem áll távol a magyar népkötészettől. „Kőrösfői kertek alatt, három kislány zabot arat, zabot arat a lovának, szeretőt keres magának”, vagy az, hogy „lányok ülnek a toronyban, arany koszorúban” ezek olyan képek, amiket értünk, mégsem léteznek, nem ülnek lányok a toronyban arany koszorúban, de tudjuk értelmezni a képet. Ez a fajta képi világ vagy szimbolika a magyar népköltészetben és a francia szimbolizmusban is fellelhető. Manapság már nem készülnek népdalok, a nép már elfelejtette ezt a kreativitását, azt a lehetőséget, hogy bánatát, örömét, traumát, feldolgozatlan problémáit beletegye énekekbe, aminek a ballada a legszebb példája.
– Milyen költők, népköltészeti művek szerepelnek a műsorban?
– Ez eléggé képlékeny, nem szeretnék konkrétumokat elárulni, mert változhat a műsor, ki- vagy bekerül egy-egy vers. Elég törékeny műfaj a duózás, és ez az előadás, amit a versekkel szoktunk csinálni. Például van, hogy nem működik egy adott, mondjuk zajosabb térben. Ilyenkor alapállapotba helyezzük magunkat, elgondolkodunk a szavakon, mondatokon, és a zene segítségével elmerülünk a múltunkban, jelenünkben és elgondolkodunk a jövőnkön.
– Akkor ebben a műsorban van helye az improvizációnak is, akár spontán is alakulhat a műsorfolyam?
– Van egy szándékosan szabad asszociációs része is a műsornak, de nem erre épül. Tudunk például rímekben is beszélni, de azt abba kell hagyni egy idő után, mert hülyének nézik az embert. Viszont mi zenészként nem akarunk költőkké lenni, ám ezt az érzést azért szeretnénk megragadni. Régen a költők megzenésítették a verseiket. Arany János is zenésített meg Petőfi-verset, Kisfaludy Sándor szintén, egészen az Örömódáig megy el az ő költészete, hiszen Beethoven olvashatta egy lipcsei újságban azt a Kisfaludy Sándor-verset, amit megzenésített, ami nagyon hasonló az Örömóda fődallamához, ami meg különben egy muravidéki dudadallam. Így terjednek az inspirációk, ugyanabból az a 12 európai hangból, és ugyanabból a 14 magánhangzóból táplálkozunk magyarul. Alapvetően érzelmeket közvetítünk az est során, saját, természetes, törékeny érzelmeket.
– Milyen új távlatok nyílnak ezekben az irodalmi, népi alkotásokban az általatok létrehozott zeneirodalmi szövetben?
– A hangszerelés brácsa-kontrán, brácsán vagy tamburán történik, ezek népi hangszerekként folklorizálódtak, és azáltal is különleges itt a szerepük, hogy nem szoktak ilyen funkcióba kerülni. A brácsának általában kísérőszerepe van, itt szólisztikus is, de a szólók nagy része azért sokszor énekkel történik. Egy oda-vissza játék ez, amely reakciókra épül. Éppen akkor, hogyan reagálunk egymásra. A harmóniákban inkább a kárpát-medencei harmonizálást vesszük alapul, nem a jazz, vagy pop harmóniákat. A szabadság van meg a műsorban, az egymásra figyelés, a reagálás. Reagálunk egymásra a saját készletünkből, én a népzenei készletemből, Izabella pedig inkább a sanzon és a jazz világából merít.
A cikk megjelenését a Magyar Zene Háza támogatta.
További információ és jegyvásárlás ide kattintva.
