A budapesti Kempinski, 1992-es nyitása óta, szenvedélyesen gyűjti a magyar műalkotásokat, amelyek a szálloda közös tereit, szobáit, lakosztályait díszitik. A Corvinus Műgyűjtemény ma már közel 1500 darabból áll. A hotel, fennállásának 30. évfordulója alkalmából meghívott öt ismert kortárs írót, és megkérte őket, hogy töltsenek el egy éjszakát valamelyik Corvinus Art Collection Lakosztályban, majd az ott található műalkotások által inspirálva írjanak egy-egy novellát. Sorozatunkban az írók által kiválasztott képekkel és a képek ihlette novellákkal ismerkedhetnek meg olvasóink. A történetek a Kempinski Hotel Corvinus Budapest Mesélő Lakosztályok című kiadványában jelentek meg.
Totth Benedek: Ahol mindig tavasz van
A hetedik emeleti lakosztály ablakában áll. A külvilág zajai tompán szűrődnek be, mintha a hangok egy másik, távoli világból érkeznének. Az óriáskerék fehér fénnyel lángoló fülkéi megvilágítják a szobát. Az árnyéka a falon, mint egy fekete festmény.
Az esőáztatta, néma várost nézi, hosszú évek óta először jár itt. Egykor ez volt az otthona, de mostanra már csak egy érzés maradt. Tavasz volt, amikor utoljára itt járt. Most is tavasz van. A két tavasz között eltelt idő egyszerre tűnik örökkévalóságnak és egy pillanatnak. Erről még sosem beszélt senkinek. A szavak megvannak, csak hangja nincs hozzá.
Feltámad a szél, az ablakon átlósan csorognak le az esőcseppek, szaggatott vonalat rajzolnak, mint a lélegzet a nagy hidegben. A tér mégsem kihalt, hangtalanul nevető emberek, hangtalanul suhanó autók, a szélben hangtalanul billegő fák. Megnyugtató ez a tompa csend.
Egy sárga taxit követ a szemével. A jármű a szállodával szemben parkol le. Egy férfi száll ki a hátsó ülésről. Ahogy a taxi elhajt, a férfi felnéz az épületre. Mintha a tekintete áthatolna az ablakon. Megborzong, hiába tudja, hogy kintről csak az óriáskerék tükörképe látszik az összefüggő ablakokban. Nem töltötte még be a tizennyolcat, amikor először modellt állt egy festményhez, mégsem tudott hozzászokni a férfiak fürkésző tekintetéhez.
Talpa a padlószőnyegbe süpped, a bolyhok az ujjai közé furakodnak. Tenyerét a hideg ablakra teszi. Meg akarja érinteni a várost, az esőfelhőket, a Bazilika kupoláját. Fázni kezd. A fürdőszobába megy, felveszi a vastag, fehér fürdőköpenyt. Megnyugtatja a testére simuló puha szövet, biztonságban érzi magát.
Itt hagyott mindent, beleugrott az ismeretlenbe, nem tudta, mi vár rá. Aztán úgy tűnt, hogy a világ túlsó felén sikerül megtalálnia a boldogságot. Minden összejött neki, ahogy mondani szokás. Valami mégis elveszett, amikor elment innen. Néha azzal próbálja nyugtatni magát, hogy jól döntött, mert ha itt marad, nem alakult volna ilyen szerencsésen az élete.
Az utazás a férje ötlete volt. Azt mondta, nem akarja ilyen szomorúnak látni. Pedig ő azt hitte, sikerült eltitkolnia a szomorúságát. Amikor a férje először szóba hozta az utazást, ideges lett, és ellenkezett, talán túl hevesen. Végül mégis elfogadta az ajánlatot, hogy töltsék itt a Húsvétot.
Sosem árulta el senkinek a szomorúsága valódi okát. De most elég erősnek érzi magát, hogy megkeresse azt az embert, és a szemébe nézzen. Csak így zárhatja le a múltat.
Halkan nyílik az ajtó. A férje lép be, a fehér fürdőköpeny van rajta, szaunázni volt. Kedvesen rámosolyog. Egy végtelennek tűnő pillanatig nem bír visszamosolyogni rá. A férjét nézi, szeretné elmondani neki, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz.
De nem tud megszólalni. Aztán a férfi odalép hozzá, és megöleli.
Milyen volt? – kérdezi.
Ki kellene próbálnod – feleli a férfi.
Ha visszajövök – mosolyog rá a nő.
Rendben van – mondja a férfi. – Itt várlak.
Aztán a nő felöltözik, kisminkeli magát, és elindul. A kezét a kilincsre teszi, de hirtelen megtorpan, visszafordul. A férfi nem veszi észre, a menüsort böngészi, rendelni akar valamit, farkaséhes. A nő elmosolyodik, aztán kilép a folyosóra, és óvatosan behúzza maga mögött az ajtót. Beszáll a liftbe. A tükrökben megsokszorozódik és a végtelenbe veszik az alakja. A földszinten kilép a fülkéből. A recepciós a szálloda előtt várakozó taxihoz kíséri. Ahogy elhajtanak, az óriáskereket nézi, és megszédül.
Éjfél után ér vissza a szállodához. A barna csomagolópapírral beburkolt festménnyel a hóna alatt belép a hallba. A hetedik emeletre megy a lifttel, nesztelenül surran be a lakosztályba. A falhoz megy és felakasztja a képet, aztán befekszik a férje mellé az ágyba.
A férfi békésen szuszog, a mellkasa egyenletesen süllyed és emelkedik. A nő odabújik hozzá, testében szétárad a boldogság. Évek óta nem érezte magát ilyen könnyűnek. Tudja, hogy most már minden rendben lesz.
Álmodik, hosszú idő óta először. Álmában belép a festménybe, és levetkőzik. Most már mindig ott marad a hetedik emeleti lakosztály falán, ahol mindig tavasz van.
Totth Benedek (Kaposvár, 1977 – ) író, műfordító, szerkesztő. Holtverseny című regénye 2015-ben megnyerte az elsőkönyves prózaírók Margó-díját, amely azóta megjelent angol, francia, szlovák, román nyelven is. Második könyvét, Az utolsó utáni háborút 2017-ben adta ki a Magvető Kiadó.
