Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok MNM Tudástár Mű virág és valódi veszély a 19. században

Mű virág és valódi veszély a 19. században

Blogunkban a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai – régészek, történészek, muzeológusok, restaurátorok – izgalmas bejegyzések formájában tárják az olvasók elé legújabb kutatási eredményeiket. Ezen a héten a kalapok világába teszünk kitérőt.

- hirdetés -

A Magyar Nemzeti Múzeum Textilgyűjteménye az öltözetek mellett számos divatkiegészítőnek is otthont ad. A kalapok között kitűnik élénkzöld szalagjával az a darab, melyet Hanzély Lászlóné Fáy Eleonóra viselt, az ajándékozó szerint 1888-ban.

- hirdetés -

Ide kapcsolódik:
Krőzus aranya a Nemzeti Múzeum gyűjteményében - MNM Tudástár

A fennmaradt emlékanyag és a nagy számban megjelent divatképek segítségével a ruhák és a kiegészítők változása nagyon jól nyomon követhető. Feltűnő, hogy 1877 körül a női ruhák szabása kissé megváltozik. Egy rövid időre megszabadulnak a hölgyek a szoknya hátsó részét a csípő vonalában hangsúlyozó, huzalból, kitömött párnácskákból, és vagy keményített fodrokból álló alátámasztástól.

Divatkép, llustrierte Frauenzeitung (1881.04.11.) MMN Textilgyűjtemény, ltsz. T.1963.60.10.
Divatkép, llustrierte Frauenzeitung (1881.04.11.)
MMN Textilgyűjtemény, ltsz. T.1963.60.10.

A turnűrnek, vagy korabeli szép magyar kifejezéssel a „fardagálynak” a használata 1882-re visszatért, de a szoknyákhoz felhasznált temérdek anyagmennyiség, fodor, csipke, és szalag addig sem tűnt el teljesen. A 19. században végig megmarad a karcsúra fűzött derék, és az azt kiemelő szűkre szabott ruhaderék is, mely színben és díszítésében a szoknyával harmonizált.

A nők még otthonuk biztonságában is viseltek valamilyen fejfedőt, legtöbbször csipkével díszített főkötőt, alváshoz hálófőkötőt.

A kalap, mely az 1870-es években már hazánkban is elkezdte kiszorítani a korábban nemzeti lelkesedésből is viselt hagyományos főkötőt, elengedhetetlen volt, ha nyilvános helyen mutatkoztak.

Egy ízlésesen öltözködő, elegáns hölgynek nem volt egyszerű dolga, ha a megfelelő kalap kiválasztására került a sor. Fontos volt, hogy a legutolsó párizsi divatot kövesse, jól illjen a hölgy ruhájához, kabátjához, és egyéb kiegészítőihez. Meg kellett felelnie az évszaknak, időjárásnak és nem utolsó sorban viselője korának, családi állapotának is. A ’70-es ’80-as években a hölgyek frizurája szabadon hagyta a nyakat, a nem túl terebélyes kontyokat magasra, a fejtetőre fésülték. A kalap a konty tetejére került, rögzítésekor a hajba tűzött kalaptűk tettek jó szolgálatot. A biztonságos tartás érdekében széles selyem vagy csipkeszalagot erősítettek a kalap alsó részéhez, melyet az áll alatt mutatós szalagcsokorba köthettek.

Divatkép, Illustrierte Frauenzeitung (1889.03.17.) MMN Textilgyűjtemény, ltsz. 1963.68.12.
Divatkép, Illustrierte Frauenzeitung (1889.03.17.)
MMN Textilgyűjtemény, ltsz. 1963.68.12.

A Nemzeti Múzeumban őrzött darabon fémszállal átszőtt fehér csipkeszalag segítette a légiesen könnyű fejfedő viselését, selyemszalagok csak a kalap díszítéseként tűnnek fel. A széles ekrü és zöld szalagokat dekoratív fodrokba rendezve rögzítették a huzalból kiképzett alaphoz. Mindkét szalag moaré szövetből készült. A francia moiré kifejezés, mely habosat jelent, arra utal, hogy a ripszkötésű szöveteket ‒ leggyakrabban selymeket ‒ mechanikai hatásnak kitéve a víz fodrozódását vagy a fa erezetét megidéző felülettel, csillogással díszítették. A 18. század óta kedvelt szövetekből teljes öltözeteket is készítettek, de a csupán a felületen megjelenő, vízérzékeny minta miatt legtöbbször inkább csak díszítő funkcióban, szalagokként alkalmazták. A szalagok mellett műtárgyunk további feltűnő elemei egyben a tavaszi kalapok elengedhetetlen kellékei, a szövetből készült virágok.

Kalap MNM Textilgyűjtemény, ltsz. T.1933.74.28. (Fotó: Kardos Judit)
Kalap MNM Textilgyűjtemény, ltsz. T.1933.74.28. (Fotó: Kardos Judit)

A 19. század sajátos érdeklődéssel fordult a virágok felé. Nem csupán a szépséget látta bennük, hanem mögöttes értelemmel ruházta fel őket. A kor embere szimbólumot sejtett a mozdulatokban, gesztusokban, drágakövekben, színekben és a virágokban is. Szándékait, érzelmeit gyakran nem fejezhette ki direkt módon,

ezért alakulhattak ki olyan titkos jelrendszerek, mint a színnyelv, legyezőnyelv vagy a virágnyelv.

Wohl Janka Az illem című könyve a 19. század második felének viselkedési szabályait összefoglalva megemlíti azt a fontos illemszabályt is, hogy fiatal férfi fiatal leánynak nem küldhet ajándékot, hacsak nem járnak jegyben. Kivételt talán a virág és az édesség jelenthetett, mely akkoriban már elfogadott figyelmességnek számított. A jól nevelt fiatalember természeten azzal is tisztában volt, hogy mely virághoz milyen jelentés társult. Tudták ezt a leányok is. Így alakulhatott ki egyfajta egyéni, más esetekben össznépi jelrendszer, melynek szabályait betartva titkos üzenetek keringhettek a fiatalok között.

Egyazon virághoz számos értelmezés kapcsolódhatott, hiszen a század végére több könyv is napvilágot látott és más-más módon magyarázta a virágok jelentését. Maga Wohl Janka is, könyve 9. fejezetében hosszan ecseteli a virágokhoz társult általa ismert jelentéseket.

A kalapon is jól felismerhető rózsákról azt tartja, hogy a rózsaszín a viruló asszony jelképe, a sárga a házastársi szerelmet jelenti.

A reményt jelentő vadrózsa az ifjúság virága, így megfelelő kiegészítő lehet a fiatal lányok számára. A tűzpiros rózsa viselése viszont szigorúan tilos az ő esetükben. A bálokon divatos dús virágfüzéreket szintén kerülniük kell a hajadonoknak, fiatalasszonyok viszont bátran parádézhatnak művirágból készült feltűnő virágdíszekkel.

Hölgyek Lapja (1881.03.13.) 124.
Művirág és kalap – Hölgyek Lapja (1881.03.13.) 124.

A virágnyelvvel is foglalkozó különböző tanácsadókönyvek nem mindig egységesek a virágokhoz rendelt értelmezések terén. Abban viszont szinte mindegyik szerző egyetért, hogy a menyasszony tisztaságát a mirtusz és a narancsvirág fejezi ki leginkább. A főként viaszból, drótból és apró zöld levelekből álló művirágok gazdagon díszítették a menyasszonyok fejékét, csokrát és ruháját is. A Magyar Nemzeti Múzeum felhívásának hála, számos kedves családi emlék és fénykép tanúsítja, hogy a virágszimbolika a huszadik században is éreztette hatását. A selyemből és viaszból formált esküvői kiegészítőket féltett családi darabokként generációkon keresztül megőrizték.

A művirágkészítés ősi mestersége a 18. században kapott új lendületet.

Az addig leginkább templomok kegyszobrainak díszítésére használt változatos alapanyagú virágok a hölgyek divatkellékeivé váltak. Élethű textil, papír és viaszvirágok jelentek meg a magasra fésült parókákon, de a ruhákat is gazdagon díszítették. Népszerűségük a 19. századra olyannyira fellendült, hogy a készítésükre szakosodott iparágat is életre hívott.

Magyar Géniusz (1892.12.25.) Hirdetések
Magyar Géniusz (1892.12.25.) Hirdetések

A lakásdíszként és kegyeleti virágként is felhasznált aprólékosan kidolgozott virágokat gyakran éhbérért dolgozó nők és gyerekek készítették. A század végére sem csökkent a kereslet, így ekkor már Európa szerte működtek üzemek, melyek elsősorban az alapanyagok, szövetek, drótok stb. előállításával foglalkoztak, az összeszerelés leginkább háziipar jellegű volt. Az európai igényeket elsősorban párizsi cégek szolgálták ki.Hazánkban a bécsi behozatal is jelentős volt.

Cseh és német területeken olyan falvak is léteztek, melyek egész népessége ebben az iparágban dolgozott.

Az 1881-es Nőiparkiállításon már hazai készítők is bemutatkoztak. Szekulesz Elek és Kalázdi művirágárusok által készített rózsabimbók különösen keresettek voltak, hiszen az élethű virágokat már a férfiak is szívesen tűzték kabátjuk gomblyukába. Ekkor még nem volt igazán jelentős a hazai készítés, hiszen csak pár éve jelent meg ez az iparág hazánkban. A Millennium évére azonban „a művirággyártásnál, 1885-hez képest határozott haladást tapasztaltunk a készítés módjai és tökélye, valamint az árak versenyképessége tekintetében. A legutóbbi országos kiállítás óta 1896-ig Budapesten nyolc gyár jellegű vállalat létesült, nevezetesen 3 sirkoszorú-gyár, 2 művirág-, 17 műlevél- és 2 dísztollgyár.” – írta Ráth Károly a ruházati ipar 1896-os állapotáról.

Továbbra is nehézséget jelentett azonban, hogy az alapanyagokat, kész- és félkész termékeket külföldről kellett behozni.

A művirágkészítés oktatása a polgári leányiskolákban is megjelent rendkívüli tárgyként, ami azt jelentette, hogy egyfajta fakultatív foglalkozásként heti egy órában havi 1 forint megfizetése mellett oktatták leányoknak.

A mesterséget tanfolyamokon is el lehetett sajátítani, az egyik legnépszerűbb oktatónak Szirmayné Mészáros Jusztina számított. A 12 órás tanfolyam ára 1890-ben 3 forint volt. Magánórák keretében is volt lehetőség az ismeretek elsajátítására. Ezzel azonban csak a módosabb hölgyek, előkelő kisasszonyok élhettek, akik saját divatigényeik kielégítésének lehetőségét és temérdek szabadidejük kreatív és hasznos eltöltését látták a művirágkészítésben.

A 19. század nőnevelésében mindenféle hasznos és haszontalan kézműves tevékenység nagy szerepet kapott. Gorzaleczky Ilona a kézimunka fontosságáról írt cikkében a következőt tanácsolja olvasóinak a Budapesti Hírlap hasábjain: „Adjatok a leányoknak annyi dolgot, amennyi korán keltse őket álmukból és fáradtan küldje őket aludni esténként, ha azt akarjátok, hogy hasznos, kedves és becsült tagjai legyenek a családnak és társadalomnak, és mentek mindenféle hiú ábrándozástól és epekedéstől.” És valóban: a 19. század hölgyei szőttek, hímeztek, csipkét vertek, festettek bútort, porcelánt, tájképet, portét, készítettek képkeretet, szelencéket, pénztartókat, ékszereket, lakás- és ruhadíszeket madártollból és művirágból egyaránt.

Bolond Istók (1886.05. 02.) 6.
Bolond Istók (1886.05. 02.) 6.

A legtehetségesebb, legügyesebb hölgyek kitartó munkával akár egészen valósághű virágokat is alkothattak. A természetességre való törekvés fontos követelmény és a minőség fokmérője is volt. Olyannyira így lehetett, hogy a Textilgyűjteményben őrzött kalapon apró jelét láthatjuk a természet félrevezetésének.

A kalap felső harmadában rugószerűen tekeredő inda tövébe fémlemezből hajtogatott apró bogarat ültetett a leleményes kalapkészítő.

Talán jelezni kívánta, hogy kompozíciója olyan élethűre sikeredett, hogy még a rovarokat is becsapja. Maga a gondolat nem egészen újkeletű. Az Ószövetségben a Királyok első könyvének 10. fejezetében olvashatunk Sába királynőjének és Salamonnak találkozásáról, melynek során a királynő találós kérdéseket tesz fel a bölcsességéről híres uralkodónak. A Biblia nem tér ki a kérdésekre, a zsidó-keresztény hagyomány azonban tudni véli, hogy Salamonnak többek között valódi és művirágok között kellett különbséget tennie. A méheket hívta segítségül, akik természetesen a valódi virágokra szálltak. Felidézhetjük továbbá a híres ókori festők Zeuxisz és Parrhasziosz történetét is, mely szerint Zeuxisz olyan élethű szőlőfürtöt festett, hogy a madarak rászálltak és csipegetni akartak belőle.

A természethűségre való törekvés tehát a művirágkészítők számára is fontos feladat volt. A legjobb eredmény érdekében a készítők igyekeztek a legújabb, legdivatosabb színeket is megjeleníteni az elkészült alkotásokon. A 18-19. században számos új mesterséges színezőanyag jelent meg a piacon. Az eddig hiánycikknek számító festékekkel új, élénk színeket tudtak előállítani, melyek fény hatására kevésbé fakultak.

A zöld egy kellemes, élénk árnyalatát Carl Wilhelm Scheele svéd vegyész kísérletezte ki, és róla is nevezték el. Szabadalma, a Scheele-zöld nagyon sikeres volt, de hamar kiderült, hogy a festék magas arzéntartalma miatt mérgező hatású.

Kockázatot jelentett a festékkel átitatott szövetek viselése és festékkel színezett tapétával burkolt szobában való tartózkodás is.

Különösen nagy veszélynek voltak kitéve a művirágkészítők, hiszen nem csak belélegezték a méreganyagot, hanem az a bőrükön keresztül is felszívódhatott. A festék egészségkárosító hatásával már az 1860-as évektől tisztában voltak, Németországban 1887-ben törvényileg is korlátozták az arzént tartalmazó festékek használatát. Mégis sokáig tartott, amíg Európában teljesen eltűntek a hétköznapokból a mérgező festékanyagok.

A szerző a Magyar Nemzeti Múzeum Textilgyűjteményének művészettörténész-főmuzeológusa.

- hirdetés -
- hirdetés -

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.