A vonósnégyes műfaja kitüntetett szerepet játszott Bartók Béla pályáján, olyannyira, hogy maga a zeneszerző is munkássága élére helyezte kvartettjeit 1945-ben keletkezett önéletrajzában. Ismeretes, hogy Beethoven akkor fordult a vonósnégyesírás felé, amikor egy alkotói periódust akart összegezni, vagy merészen új irányba akart elindulni. Bartók és hat kvartettje kapcsán – ha nem is teljesen analóg módon – hasonló indíttatások figyelhetők meg, mint az általa művészi példaképnek tekintett német zeneszerző esetében. A hat vonósnégyest május 20-án és 23-án két koncerten hallhatjuk a Bartók Tavasz keretében az újjáalakult Kelemen Kvartett előadásában.
Összegző szerepű mindenekelőtt az 1908-1909-ben keletkezett 1. vonósnégyes, amely Bartók szecessziós stíluskorszakát – a háttérben pedig a zeneszerző és Geyer Stefi hegedűművész között kialakult kapcsolatot – zárja le, és amely elsőként jeleníti meg az új magyar zene eredményeit a kvartettírás terrénumán.
Az 1915 és 1917 között formálódott 2. vonósnégyes a Nagy Háborúval, illetve Bartók magánéleti nehézségeivel párhuzamosan zajló expresszionista korszakának egyik kulcsműve, a két, hegedűre és zongorára írott szonáta fontos előfutára. Az 1927, illetve 1928 nyarán keletkezett 3. és 4. vonósnégyes már egy újabb stílusváltás hírnöke: mindamellett, hogy magukban foglalják az addig elérteket, megjelennek bennük a nemzetközi figyelem előterébe került alkotó legújabb élményei is, a preklasszikus szerzőktől a második bécsi iskola és Stravinsky művein át Bartók 1926-os „zongorás évének” zeneszerzői terméséig.
A szimfonikus léptékű 5. vonósnégyes (1934) – az egyetlen kvartett, amelyet konkrét felkérésre írt – olyan klasszikussá vált alkotásoknak ágyazott meg, mint a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, illetve a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre.
Szimbolikus jelentőségű, hogy Bartók utolsó Európában befejezett műve szintén egy vonós kamaramű, az 1939 nyárutóján írt 6. vonósnégyes volt. Sűrűségük, mélységük, komplexitásuk, illetve a bennük foglalt költői tartalom erkölcsi üzenete mellett Bartók kvartettjei abból a szempontból is Beethoven kései vonósnégyesei örököseinek tekinthetők, hogy alkotójuk e műfajban volt egyfelől a legradikálisabb, másfelől a legkövetkezetesebb. Emellett a klasszikus mester műveihez hasonlóan Bartók vonósnégyeseiben is tisztán hallhatók az anyanyelvi szinten elsajátított zenei hagyományok, miközben szerzőjük a legkülönfélébb, mások által alig vagy egyáltalán nem járt utakra lép. Figyelembe véve mindezt, illetve a művek keltezését – az első kvartett keletkezése és az utolsó befejezése között harmincegy év telt el -,
könnyen adódhat a következtetés, hogy Bartók e műfajban alkotott darabjai munkásságának tartópillérei, amelyek kulcsot kínálhatnak az egész életmű megértéséhez.
A Bartók-kvartetteket már alig néhány évvel szerzőjük halála után a 20. századi zene „kimeríthetetlen aranytartalékaként” tartották számon. Az első fontos lépések ez irányba már a komponista életében megtörténtek, amiben elévülhetetlen szerepe volt a művek bemutatóin közreműködő, a komponistával együttműködésben lévő Waldbauer-Kerpely-, Pro Arte, Kolisch-és Új Magyar Vonósnégyesnek.
Alighanem egy másik szempont is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az utókor a hat kvartettet nagyon hamar önálló ciklusként kezdte el értelmezni: a mű-sorozatok az európai zenei hagyomány szerint hat részből állnak; ez már olyan mennyiség, amelynél lehetséges az egyes művek közötti ellentétekről és hasonlóságokról, utalások és kölcsönhatások rendszeréről, időbeli eloszlásuk miatt pedig a bennük tetten érhető stílusfejlődésről beszélni.
Az előadhatóság szempontjából további fontos tényező, hogy a kompozíciók összesített időtartama kevesebb mint három óra. A belga Pro Arte Quartet már 1937-ben, tehát az utolsó mű keletkezését megelőzően tervbe vette „Bartók összesének” műsorra tűzését, ám vállalkozásuk csak terv maradt. Bartók brit kiadója, Ralph Hawkes már 1945-ben felvetette a hat mű ciklusként való játszását, és ugyanekkor egy hetedik művet is rendelt (amelyből azonban a szerző korai halála miatt nem lett semmi). 1946-os megalakulásakor az amerikai Juilliard Quartet elkötelezte magát Bartók kvartettjei mellett, és nem sokkal később ők játszották el először egyhuzamban az összes művet. Valamivel később – Magyarországon elsőként -a Tátrai-vonósnégyes ismételte meg a roppant kihívást jelentő feladatot.
A közvélekedés szerint egy igazán jó vonósnégyes tagjai évtizedeken át napról napra együtt zenélnek, s ennek során játékuk fokozatosan egyneművé válik. Bő évtizeddel ezelőtt azonban épp egy olyan együttes, a Bartók-kvartettekre specializálódott Mikrokosmos Vonósnégyes mutatta meg azt, hogy különleges esetekben huzamosabb közös munka nélkül is megvalósítható kiemelkedő színvonalú, kiforrott esztétikájú előadás.
A Bartók Tavaszon színpadra álló, újjáalakult Kelemen Kvartett hozzájuk képest előnyből indul: két, hasonló szakmai körökben mozgó művészpáros (a Kelemen Barnabás–Kokas Katalin házaspár, illetve a színpadon kívül is szintén egy párt alkotó Jonian Ilias Kadesha és Vashti Mimosa Hunter) fúziójából jött létre.
A cikk eredetileg a Bartók Tavasz Művészeti Hetek nyomtatott magazinjában jelent meg.
Előadásukban alighanem ismét bizonyságot nyerhetünk, hogy Bartók vonósnégyesei olyan kimeríthetetlen remekművek, amelyeknek kiváló előadók mindig képesek feltárni egy-egy számunkra ismeretlen vonását.
