A Filharmónia Magyarország által meghirdetett Végh Sándor program a fiatal magyar kvartettek bemutatkozására, megismerésére ad lehetőséget Keller András művészeti vezetésével. Az együttesek szakmai továbbképzését a három világhírű magyar kvartettprimárius, Takács-Nagy Gábor, Keller András és Kelemen Barnabás által tartott mesterkurzusok biztosítják. Az első, Takács-Nagy Gábor által tartott mesterkurzus kapcsán szólaltattuk meg Keller Andrást, Takács-Nagy Gábort és az egyik részt vevő nyertes kvartett, a Szigeti Quartet képviselőjét, Németh Nórát.
Három ember, három szemszögből fog nekünk a Végh Sándor programról beszélni anélkül, hogy egymás sorait látnák, egymás véleményét hallanák. A végén megidézzük Végh Sándor szellemét is az Egy utolsó mohikán című 1995-ös televíziós portréja alapján. A láthatatlan aranyfonál így kapcsolja majd össze a négy embert, és kapcsolódnak majd hozzájuk azok a nagy magyar mesterek, akiknek hagyatékát most újraéleszti ez a program.
Keller András:
„Végh Sándor sosem volt hivatalosan a mesterem, mégis talán ő hagyta a legnagyobb nyomot a zenei fejlődésemben. Ő tanított meg beszélni a hangszeren. Szelleme jelen van az egész munkásságomban.
Még nem voltam 21 éves, amikor a Mozarteumban először találkoztunk. Végh Sándor Toscanini egykori házában lakott, ott fogadott engem. Három Brahms szonátát vittem neki. Miután kissé megilletődötten eljátszottam, megkérdezte, javasolhat-e valamit. Nagyon vártam, mit fog mondani. Akkorra már hozzászoktam, hogy a tanáraim határozottan elmondják, mit hogyan „kell” játszani. Ő ehelyett megmutatott egy-két dolgot, aztán hozzátette: „Próbálja meg így, de csak ha tényleg így szeretné.
Amit most mutattam, azt nekem Hubay Jenő mutatta, neki Joachim József, aki Brahms jó barátja és kamarapartnere volt. Ettől függetlenül tényleg csak akkor játssza így, ha magáénak tudja érezni.”
Egyetlen pillanat alatt találkoztam egyszerre a tradícióval ilyen kézzelfogható módon, és mindemellett a szabadsággal is. Ráébredtem, hogy ha tisztelem a szerzőt, és kellő alázattal vagyok iránta, a tradíciótól eltérően is lehet egy művet játszani. Hiszen a zenemű minden egyes előadással egy újabb interpretációval gazdagodik. A zenék élete állandó változásban van. Ráébredtem, hogy lehet nekem saját utam.
Kurzusaim során gyakran találkozom azzal, hogy a fiatalok millió utasítást és javaslatot követve úgy játszanak el egy művet, hogy közben fogalmuk sincs, ők maguk mit akarnak mondani. Hitelessé akkor válik egy előadó, ha úgy tudja előadni a művet, mintha ő maga írta volna. Minden megszülető hang a mi részünk, ha valaki mindenét átadja a zenének, azt megérzi a közönség.
Ennek a kezdeményezésnek a hatása hosszútávon lesz igazán érezhető. Csodálatos, hogy lehetőséget kapott a kvartettezés. Sok helyen tartottam kurzust a világban, Magyarországon eddig erre nem volt lehetőség, úgyhogy nagyon várom a tavaszi képzést.
Ha rajtunk múlik, a kvartettkultúra fenn fog maradni, sőt, újra virágzásnak indul.
Akkor lennék boldog, ha ezzel a programmal valóban meg tudnánk idézni Végh Sándor szellemét. Ha sikerülne tovább vinni azt a tradíciót, amit ő hordozott.
Ez a program életben tartja, illetve visszahozza a kvartettezés eltűnőben lévő műfaját, mindemellett célja a kvartettirodalom megismertetése mind a zenészekkel, mind a közönséggel. Éppen ezért különleges öröm volt számomra látni, hogy az egyik nyertes kvartett a Hallgatás Napján abba az óriási vállalkozásba fogott, hogy Morton Feldman ötórás kvartettjét játssza egyhuzamban a BMC Könyvtárában.”
Németh Nóra (Szigeti Quartet):
„Óriási megtiszteltetés és öröm számunkra, hogy ennek a programnak a részesei lehetünk a Szigeti Quartettel. (A kvartett tagjai: Nagao Haruka, Németh Nóra, Ludmány Dénes, Rózsa Richárd – szerk.) Amit a mesterkurzuson megélhettünk, nagyon nehéz szavakba önteni. Takács-Nagy Gábor egy rendkívül motiváló, óriási lélekkel átszőtt, leírhatatlan tapasztalattal rendelkező muzsikus. Bartók 2. vonósnégyesét Székely Zoltánnal tanulta meg, aki Bartók kamarapartnere és barátja volt. Rengeteg dolgot megtudtunk a mű keletkezésének időpontjáról, történelmi és magánéleti hátteréről.
Mindemellett kimagasló tehetségű hegedűművész lévén, a hangszerén olyan dolgokat tudott megmutatni, ami elmondhatatlan. Nagyon gyorsan felmérte, hogyan tud az embereknek egyesével segíteni. Biztos vagyok benne, hogy ez a kurzus hosszútávra meg fogja határozni a darabhoz, és egyáltalán a kamarazenéléshez való hozzáállásunkat.
A zárókoncert előtt Takács-Nagy Gábor azt mondta nekünk: „Képzeljük el, hogy egy vitorlás kormányosai vagyunk, és 200 méterre a parttól a gyönyörű napsütésben elalszunk! Hirtelen aztán arra ébredünk, hogy óriási vihar van. Nagyon fontos, hogy ne essünk kétségbe, hanem azonnal reagáljunk: bontsunk vitorlát, és vigyük ki a hajót valahogy a partra. Ne adjuk fel a legnehezebb időkben sem!”
Nagyon nehéz beszélni a kurzuson történtekről. Intenzív érzések és óriási lelkesedés az, amivel eljöttünk. Felbecsülhetetlen értékek kerültek a „hátizsákunkba”, amivel tovább utazhatunk a közös muzsikálás hajóján.
A program részeként a Filharmónia Magyarország koncerteket biztosít számunkra, így A Hallgatás Napja kortárs zenei fesztiválon egy rendhagyó vonósnégyes eljátszására vállalkoztunk.
Feldman 2. vonósnégyese ugyanis egy ötórás mű, úgyhogy nyugodtan nevezhetjük ezt az előadást életünk és pályafutásunk eddigi leghosszabb zenei maratonjának. Óriási erőkkel készültünk, mégis tudtuk, csak ott, a helyszínen, az előadáson fog kiderülni, milyen hatással lesz ránk egy ekkora mű szünet nélküli előadása.
Mind fizikálisan, mind szellemileg óriási kihívás volt, de megismertünk egy újabb zeneszerzőt, és egy művet, amely rengeteget adott nekünk.
Magunkévá tenni egy darabot nagyon komoly önálló és közös felkészülést igényel. Mégis a közös munka folyamán kezdtünk igazán ráérezni a zeneszerző gondolkodásmódjára, elkezdtünk az intuícióinkra hagyatkozni, és a mű ott a BMC-ben életre kelt.”
Takács-Nagy Gábor:
„A kurzus folyamán nagyszerű fiatal magyar kvartetteket ismerhettem meg, ami azért reménykeltő, mert az évek során kétségbeesve figyeltem, hogyan is indul sorvadásnak a magyar vonósnégyes-kultúra. Célom az volt a kurzuson, hogy át tudjam adni azokat a kincseket, amelyeket mestereimtől, és 17 év alatt a Takács Quartettel a saját bőrömön tanultam. Hogy a fiatalok megérezhessék a legfontosabbat:
ne a kottát olvassák, hanem fordítsák le a kottaképet „spirituális sugárzásra”. Hiszen a zene a lélek nyelve. Spirituális gyógyszer.
Minderre engem a régi „arany generáció” tanított. Hadd soroljam fel itt most egyesével a számomra meghatározó magyarországi és külföldi mestereimet: Mihály András, Kurtág György, Rados Ferenc, Devich Sándor a Zeneakadémiáról, és Végh Sándor, Székely Zoltán (Bartók Béla barátja és kamarapartnere), Koromzay Dénes, valamint az Amadeus vonósnégyes külhonból.
A kvartettkultúra magyar „aranyfonala” valahonnan Joachim József, magyar hegedűművésztől, Brahms jóbarátjától származtatható, neki volt egy csodálatos vonósnégyese a 19. században. Az ő nyomán haladt aztán Weiner Leó, és vitte tovább a fonalat Végh Sándor, a magyar kavartettezés egyik óriása.
Meggyőződésem, hogy a kvartettezés az alapja minden magasrendű vonós muzsikálásnak. Értek ezalatt bármiféle kamarazenei-, kamarazenekari-, illetve nagyzenekari játékot, vagy akár a szólistaként való megjelenést is, hiszen
a legfontosabb dolog, amit elsajátítunk a kvartettezés során, az a kamarazenei fül. Ezzel a füllel a zenész nem a saját játékát hallgatja elsősorban, hanem a társait és magát a darabot figyeli.
Ilyenkor az ego háttérbe szorul, előtérbe kerül egymás hallgatása és segítése. Éppen ezért életbevágó és csodálatos kezdeményezés ez a program a Filharmónia Magyarország részéről.”
Végh Sándor:
„Minden jó zenének gyökere van, kapcsolatban van az ősiséggel. Pablo Casals egyszer azt kérdezte tőlem, mi az első zene, amire emlékszem. Sokáig gondolkoztam a válaszon, mire ráébredtem, édesanyám dalai azok, melyeket csecsemőkoromban nekem énekelt. Később a cselédlányok dalaira emlékszem, amelyeket ablakpucolás közben énekeltek.
Már nagyon korán megismertem a falu hangját. Akkoriban kevesebb inger érte az embereket kívülről, és ezért többet produkáltak ők maguk. Nem volt rádió vagy televízió, úgyhogy rengeteget énekeltek. Először „éreztem” a zenét, és csak aztán „tudtam”. A tudás csak segített abban, hogy elmélyítse azt, ami megfoghatatlan. Az intuíciót. Nincs fölötte álló intellektuális vagy metodikus módszer.
Az igazi zenélést nem lehet elmondani, nem egy boncolható dolog. Ha minden részletét elmondom, már nem lesz igaz.
Nagyon fontos, hogy létezzen egy természetes út. Kell egy mély kapcsolat a zenével, amit én egész életemben éreztem. A zenélésben nem az a fontos, hogy ki mekkora sztár lesz, nem is az, hogy hibátlan legyen az előadott mű, hanem hogy éljen a zene, amit játszunk.
A szellem, amit képviselek magyar iskolának az egyik ága. Ide tartozik Hubay Jenő és Weiner Leó is. A fiataloknak úgy látom, megvan az antennájuk, hogy ezt beépítsék a saját zeneiségükbe. A fiatalság olyan, mint a tiszta lap, amelyet még nem firkáltak össze. Szeretek velük dolgozni, mert bennük még van lelkesedés, a zene iránt érzett öröm. Hiszem, hogy meggyújtottam egy lángot, valamit átadtam, amit ők magukkal visznek.”
Végh Sándor öröksége, a magyar kvartettkultúra aranyfonala most újabb generációk kezébe kerül. A cikksorozatot tavasszal folytatjuk, Keller András kurzusára reflektálva, újabb résztvevők megszólaltatásával, hiszen a program nyertese hat magyar kvartett: a Dohnányi Quartet, a Sonus Cordis Kvartett, az Á La Quartet, a Szigeti Quartet, A Pulzus vonósnégyes és a Quartetto Speranza.
Koncertjeiket addig is figyelemmel kísérhetjük a Filharmónia Magyarország honlapján.
