A Mozart Planet blogban megszólaltatott művészek alapvető kapcsolódási pontja mindig Keller András és a Concerto Budapest Szimfonikus Zenekar. E heti interjúnkban Balázs János zongoraművésszel beszélgettünk, aki az idei évadban többször is közreműködik a zenekarral. A zongoraművészt az MVM ZENERGIA koncert, egy lemezfelvétel és egy közelgő tavaszi koncert kapcsán személyes élményeiről kérdeztük.
– A Mozart Planet blogban megszólaltatott művészek személy szerint is nagyon fontosak Keller András és a Concerto Budapest számára. Mi az önök közös története?
– Régóta figyelemmel kísérem Keller András és a Concerto Budapest munkásságát. Ha jól emlékszem, először épp azt a művet – Liszt Magyar fantáziáját – játszottuk, amelyet most az MVM ZENERGIA koncerten is közösen adtunk elő. A közös munkát kezdetektől nagyon élveztem, mert első pillanattól megfogott, hogy a hangok puszta eljátszásán túl van közös mondanivalónk is.
Az elmúlt évben Andrással kialakult egy különleges harmónia a zenei gondolkodásunkban. Nem külső elgondolás, hanem mindig belülről jövő lelki történés formálódik zenévé a közös munkáink során. Az, hogy egy szimfonikus zenekarral gyakorlatilag kamarazenélhessen egy művész, páratlan élmény. Óriási boldogság, hogy Magyarországnak megadatott egy olyan zenekar, ahol minden egyes zenekari tag a lehető legmagasabb szakmai színvonalat képviseli, és van egy olyan karmester, aki a tökéletes szakmaiságon túl a kisugárzásával és az inspirációjával teljesen más dimenzióba tudja repíteni az embereket. Ezért lehetséges, hogy bár sokszor olyan dolgokat játszunk, melyeket rengetegen előadtak már, mégis sikerül lesöpörnünk azt az évtizedek vagy akár évszázadok alatt lerakódott „port”, mely alatt bizonyos berögződéseket, rossz értelemben vett „hagyományt” értek. Természetesen nem áll szándékunkban megmásítani ezeket a műveket, inkább az igazi mondanivalójukat, születésük motivációját keressük, hiszen minden egyes hang mögött valamilyen érzelem vagy indulat áll. Ezeket aztán önmagunkon átengedve, egyedi módon a saját képünkre formálva juttatjuk el a közönséghez.
– Hogyan kell elképzelni a közös munkát?
– Ha a legutóbbi lemezfelvételünkre gondolok, nagyon kevés olyan zenekar van a nemzetközi elitet is beleértve, akikkel olyan munkát tudtunk végezni, mint a Concerto Budapesttel.
– Milyen értelemben?
– Általában azokat a részeket a zongoraversenyben, melyeket most kidolgoztunk a zenekarral és Andrással, azokat máshol egyszerűen átugorják, észre sem veszik. Mi ehelyett górcső alá vettük, felnagyítottuk, és ebből adódóan képesek voltunk bizonyos dolgokat úgy megvalósítani, hogy azok tényleg rámutatnak a mű valójára.
A zongoraversenyek bizonyos szempontból a zongorista irodalom legkiemelkedőbb alkotásai, hisz ilyenkor alkalmunk adódik szimfonikus zenekarral játszani. Rögtön felmerül a metódus kérdése, fontos, hogy hogyan gondolkodik a közös munkáról a szólista. El kell döntenie, hogy önmagát vagy a zenét állítja a középpontba.
– Hogyan fogalmazná meg pontosan a kettő közti különbséget?
– Egy hangszeres szólista egy versenyműben gondolkodhat úgy, hogy a karmester és a zenekar azért van, hogy az ő elképzeléseit kiszolgálja. Ez egyfajta alá- és fölérendeltséget sugall. Ezzel szemben vélekedhet úgy is, hogy a zene akkor születik meg igazán, ha mindenki, minden egyes zenekari tag és a karmester is vele egyenlő módon bevonódik a mű előadásába. Én az utóbbi csoportba tartozom, és ha szólista szerepben néha extravagáns dolgokat csinálok, azt mindig a zene és a zenekari hangzás szolgálatában teszem.
– Amikor egy-egy zeneszerző műeivel foglalkozik, milyen szempontokat vesz figyelembe?
– Leginkább olyan zeneszerzőkkel foglalkozom, akikkel a lehető legnagyobb mértékben tudok azonosulni. Liszt zenéje eleve bennem van, hisz ő az egyike azoknak a zeneszerzőknek, akiknek a művészetén felnőttem. Az a fajta líraiság, virtuozitás, és legfőképpen az igazi magyarság, a nemzeti érzés, ami a műveiből sugárzik, számomra egyszerűen lenyűgöző. A Magyar fantázia, mely az MVM ZENERGIA koncerten is elhangzott, mélyen meghatott bennünket nemcsak a koncerten, hanem az azt követő lemezfelvételünkön is. András és a zenekar is hangot adott utólag annak a különösen megindító atmoszférának, ami a mű eljátszása közben kialakult. Szavakban megfogalmazhatatlan, de a zenében meglelhetjük a magyarság legmélyebb és legszebb érzelmeit. Túl vagyok a Magyar fantázia századik előadásán, és még mindig felfedezek benne új mondanivalót. Talán ez a mi szakmánkban a legszebb. Akárhányszor játszunk egy művet, mindig másra rezonálunk benne.
– Ez a slágerdarabokra különösen igaz.
– Akkor érdemes ezeket a műveket játszani, ha a művész képes általuk valami személyeset mondani. A mai iskolai rendszer sok szempontból lenyesegeti a különbözőségeket a gyerekekről, pedig egy művész életében az egyediség rendkívül fontos.
A zene ősi rendeltetése az érzelmek kiváltása, melyet a művész a saját egyéniségének megmutatásával tud csak megvalósítani.
Az őszinteség és a saját mondanivaló sokkal fontosabb, mint a hangok adott idő alatti tökéletes eljátszása. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mintha valakit a hogyléte felől kérdeznénk, és erre ő egy előre begyakorolt szöveggel felelne. Persze a felkészülési időszakban mindent meg kell tenni, hogy minimalizáljuk a kockázatot, de a folyamatos tökéletességre való törekvés, a hibázástól való félelem görcsös megfelelési kényszerbe sodorhatja a művészt, aki emiatt nem meri felvállalni az improvizáció, a kreativitás vagy a spontaneitás, azaz a teremtés pillanatát a színpadon. Igazán emberi, mély dolog akkor tud születni, ha a művész vállalja az esendőségét.
– Hogyan éli ezt meg Ön személy szerint?
– Bennem ilyenkor felfokozódnak az érzelmek, annyira szeretem és élvezem a művet, hogy teljes extázisba tudok esni. Erre András és a zenekar is nagyon érzékenyen reagál, és elkezd minket sodorni a hév. Sokszor, amikor visszahallgatjuk a felvételt, akkor csodálkozunk rá, hogy mennyire gyorsan, vagy másképp, mekkora szabadsággal játszottuk a darabot. A meglepő az egészben az, hogy ha ezt előre elhatároznánk, nem sikerülne ilyenre, mert mindezen csodálatos folyamatok létrejöttéhez kell az odaadás, a tűz, az egymásért és a zenéért való létezés. Andrással ebben is nagyon hasonlóan gondolkodunk. Nagy ajándéka az életnek, hogy ilyen kapcsolat kialakult közöttünk. Rengeteg tervünk van, óriási dolgok állnak előttünk, hiszen úgy érezzük, hogy számtalan versenyműben tudnánk közösen újat mutatni.
– Láttam, hogy márciusban a Concerto Budapest Magyar kincsek sorozatában Dubrovay III. zongoraversenyét fogja játszani a Vigadóban.
– Dubrovay László egy fantasztikus zeneszerző, a zenéje nagyon közel áll a szívemhez. Rendkívül sok darabot komponált nekem; az összes zongoraművét és zongoraversenyét lemezre vettem. A III. zongoraverseny, amit tavasszal játszani fogok, az egyik kedvencem. Ezen kívül tervezünk egy egész Rachmaninov sorozatot, illetve be fogjuk fejezni hamarosan azt a CD-t is, amire Liszt összes zongoraversenye kerül. Ez egy nagyon jó pillanatban fogant lemez, mert különleges mondanivalóval vagyunk most felvértezve.
– A napi aktualitások miatt?
– Lehet, hogy sok minden változik a világban, bizonyos szempontból sötét és nehéz dolgok várnak ránk, de egy világjárvány után, egy háborús helyzet kellős közepén ilyen magyar zenét játszani ezekkel a muzsikustársakkal, rendkívül felemelő.
A magyarságát egy zenész leginkább a hangokban tudja megélni, melyek tele vannak érzésekkel.
Másfelől viszont a véletlennek is nagy szerepe van, hiszen a nagy lelki összekapcsolódásokat nem lehet kiszámítani. Az MVM ZENERGIA koncert nagyon közel hozott minket egymáshoz, ami egy ajándékkoncert volt talán azért is, mert a megszokottól különböző műfajban voltunk jelen. Rendkívül élvezetes volt levetkőzni a komoly klasszikus zenei énünket, és megmutatni egymásnak a szó legnemesebb értelmében vett könnyedebb oldalunkat.
– Máskor is kalandozott már különböző stílusokban?
– Alapvetően klasszikus zeneművész vagyok, hiszen 4-5 éves koromtól annak készültem. Mindemellett kisgyerekkorom óta körülvett engem a könnyűzene és más műfajok zenéje. A koncertjeim 95%-a klasszikus zeneműveket interpretáló esemény, de öt százalékban csinálok kiruccanásokat: Lajkó Félixszel, Rúzsa Magdival, Szakcsi Lakatos Bélával is voltak már közös fellépéseim. Nagyon szeretem az improvizációt, és sajnálom, hogy a klasszikus zenéből az elmúlt 50-60 évben kiveszett, pedig ott is helye volt, Liszt, sőt Bach és Mozart idejében is.
Hiszem, hogy a zenének nagyon sok aspektusa van, amiből merítkezhetünk. Nélkülözhetetlen megismernünk más műfajokat: a könnyűzenét, a népzenét, a rock- vagy a cigányzenét. Ha Bartók nem tanulmányozza a népzenét, nem tudta volna megírni a 20. századi klasszikus műveit. Ha Ravel és Brahms nem hallgatja a cigányzenészeket, nem olyan színes a művészetük. Ha Gershwin nem hallgatja az afroamerikai jazz zenét, akkor nem születik meg a Porgy és Bess című opera, hogy csak néhány példát említsek. Manapság sok klasszikus zenész nem lát túl a saját repertoárján, amit nem tudok megérteni. A magam részéről rendkívül gyümölcsöző együttműködésekben lehetek jelen megkérdőjelezhetetlen magyar és külföldi világzenészekkel, népzenészekkel, jazzistákkal vagy popzenészekkel. Így alakult ki, hogy az idei MVM ZENERGIA koncerten egy teljes klasszikus zenei alappal, egy szimfonikus zenekar és egy klasszikus zongoraművész közreműködésével, egy pop ikon, Rúzsa Magdi kollaborált. A műsorban Liszt Ferenc és Brahms Művei mellett voltak Rúzsa Magdi dalok, Edit Piaf, és igazi rockzene, AC/DC is. Mindezek oly mértékben erősítették egymást, hogy nem egy „saláta” műsor alakult ki, hanem az emberek megkapták minden műfajból azt, ami örök érvényű.
– Milyen volt Rúzsa Magdival együtt dolgozni?
– Ez már a második találkozás volt, hiszen a Cziffra György Fesztiválon volt egy duó koncertünk. Nagyon tisztelem őt, szeretem azt a gondolkodását és hozzáállását, ami a zenei alázatról szól. Mindamellett, hogy az egész ország imádja a hangját, páratlan alázat és tenni akarás van benne. A zenekar és Keller András felől is olyan jó energiákat éreztem, hogy érdemes lenne ezt az együttműködést is valamilyen módon folytatni.
– Visszatérnék arra a mondatára, hogy négyéves kora óta klasszikus zenésznek készül. Ennek mi a története?
– Ennek valószínűleg családi okai vannak. Édesapám jazz zongorista, nagyapám pedig csellista volt. Ez annyit jelentett, hogy folyamatosan szólt otthon a zene, minden második nap jött egy zenekar hozzánk csak úgy, jam session-re. Rengeteg zenész barátunk volt, minden szülinap, karácsony, újév, húsvét zenéléssel telt. Nem is volt kérdéses, hogy megszeretem, és engem ez érdekelni fog. Nem erőszakolták rám, én döntöttem el és kezdtem játszani, leginkább Cziffra György hatására, akinek a lemezeit sokat hallgattam. Bár élőben otthon könnyűzene, sanzonok és bárzene szólt, mégis klasszikus zenét kezdtem el játszani a lemezfelvételeknek köszönhetően.
– Ez fogta meg jobban?
– Igen. Nagyon jó volt ott lenni picinek a jazz zenészek között, nézni a nagybőgőt meg a dobot, de maga az indíttatás Liszt Ferenc rapszódiáiból jött, amit azon a bakelit lemezen hallgattam, amit csellista nagyapámnak külön Cziffra György dedikált, akivel ők az 56-os idők előtt a pesti bárokban hónapokig együtt játszottak.
– Elgondolkodtató, hogy míg a jazz zenészek és a népzenészek mai napig a szabadidejükben is összegyűlnek zenélni, a klasszikus zenészek világából ez kiveszni látszik.
– Nagyon fájlalom ezt az egészet. Régen a klasszikus zenészek is összejártak. Csak elmondásokból tudom, hogy például Fischer Annie éjjelente telefonon felhívott több művészt és kottával a kézben értekeztek például Beethoven zongoraversenyéről. Amikor 14-15 évesen a Zeneakadémia előkészítő tagozatára jártam, emlékszem, este 9-10 órakor, sőt olykor éjszaka is bent voltunk, és Beethoven szimfóniákat blattolgattunk kétzongorás változatban, vagy négykezeseztünk. Akkoriban persze más volt még a teremhasználati lehetőség, hisz bárki bárhova be tudott menni, termet tudott szerezni gyakorlatilag bármikor, úgyhogy összejöttünk „csak úgy” is, mivel állandóan ott voltunk. Ez most nagyon megváltozott. Azt hiszem a világ lett idegen, kiveszni látszik az egymás felé való kíváncsiság, tisztelet és lojalitás. A világjárvánnyal az online tér még inkább teret hódított és beszippantotta a fiatalokat, kiölve ezzel a valós találkozások, beszélgetések iránti igényt.
– Az online térben nem lehet együtt zenélni…
– A klasszikus zenei élet a kamarazenélésben és a szalonzenélésben gyökerezik. Minden innen indult. Nem voltak meghirdetett évadok és bérletek. Liszt Ferenc is szalonokban játszott, ott ismerkedett meg Chopinnel, és sorolhatnám. Manapság, ha nincsenek óriási távolságok zenészek között, akkor is előfordul, hogy csak koncerteken találkozunk, pedig fontos lenne megismerni a társainkat, nemcsak együtt dolgozni és koncertet adni. Én azt hiszem, nem a rendszer és nem is mi, emberek, hanem a világ nem teszi lehetővé, hogy jusson idő ezekre a személyes találkozásokra, hiszen mindenkinek nagyon sok a munkája, teendője, ami egyrészt a szakmai elhivatottságból ered, másrészt nyilvánvalóan a megélhetési funkciókból, nemcsak a művészeti szférában.
– A világ sajnos nem valószínű, hogy megváltozik.
– Igen. Éppen ezért nekünk kellene lehetőséget teremteni, hogy ne teljenek el úgy évek, évtizedek vagy akár egy élet, hogy csak a saját tudásunkra építve élünk. A társadalmunk szép és színes, rengeteg értékes, érző ember van, akiknek a megismerése által gazdagabbak lehetünk.
– Jó lenne különböző platformokat teremteni erre, hiszen igény volna rá.
– Jelenleg nagyon sok nehézség elé nézünk, ami miatt egyre nehezebb lesz az ilyen fórumok megteremtése, de talán pont emiatt lenne rájuk szükség. Noha a világ történései nem alakulnak a legjobban, én alapvetően mégis bizakodó vagyok. Hiszek abban, hogy az ember legősibb küldetéstudatát nem lehet elnyomni még akkor sem, ha látszólag egy nem embernek való világ felé haladunk.
Ha a művészet nem lenne jelen a társadalom életében, a teljes lelki elsivárosodás felé tartanánk. Küldetésünk van, és ezt mindig szem előtt kell tartanunk.
