Ahogyan az 2013 óta immár meggyökerezett hagyomány, az Európai Hidak fesztivál összművészeti programkínálattal jelentkezik a Müpa előadótermeiben és egyéb tereiben. A változtatva megőrzés szellemében azonban 2021 őszétől a címbeli hidak nem valamely ország kultúrája, hanem egy-egy nagyváros felé ívelnek majd: először Berlin felé, reprezentálva azt az eleven, változatos és nagymúltú kapcsolatot, amely a német és a magyar főváros alkotói és kultúrafogyasztói között fennáll.
„Ebben a világban a kultúra nem valami sznobizmus dolga, nem csakis divatos és kötelező játék és külsőség, nem szellő, amelyben megmárthatják homlokukat, hanem, legalábbis a művelteknél, lélegző levegő lett, vagy, mondjuk, leszokhatatlan testi szükség, mint az angolszászoknál a fürdő” – írta 1908-ban berlini tapasztalatairól beszámolva Ignotus, részben persze a hazai viszonyok ellenpéldája gyanánt mutatva fel a vilmosi korszak rohamosan fejlődő és annyiféle művészi irányzatnak és törekvésnek otthont adó fővárosát.
Hiszen Berlin ezt is jelentette számunkra: a méredzkedés kontrollját, ahogy ihlető példát és felvevőpiacot, valamint az ismerős idegenség egyszerre vonzó és nyomasztó közegét is. Merthogy „Berlin-ország roppant óceánja” (Komlós Aladár) oly sok minden volt a magyar kultúra alkotóinak a modern önkényuralmak korszakain, no meg a város szétszakítottságának éráján innen és túl: akár a Luitpold, majd később a Nürnberger kávéházból figyelték a nyüzsgő metropoliszt, akár itthonról követték nyomon a wilhelmiánus tízes vagy épp az arany húszas évek fejleményeit.
A múlt századi történelem tragikus bűneinek és felszabadító pillanatainak helyszíne, a modern európai metropolisz egyik mintapéldája, s annyi magyar művész számára „nagy műhely és iskola”. Ez Berlin: a város, amelyet Budapesttel már rég összeköt a kultúraközvetítés kétirányú forgalmat kiszolgáló hídja.
A zene, a film, az irodalom és a képzőművészet alkotásai egyként érzékletessé teszik majd ezt a közeli, tartós és kétirányú kapcsolatot, amely átível a határokon és éppígy korokon is. Így ezt fogja szemléltetni az a kiállítás, amely az éveken át Berlinben honos Berény Róbertet állítja a középpontba, a korabeli német főváros népes magyar művészkolóniájának karéjában mutatva a magyar avantgárd nagyságát.
A Berlin-élmény egy másik, de rokonszellemű vetületét kínálja majd a „Berlin, drágám…” című program, kortárs magyar szépírók idevágó szövegeinek gazdag válogatásával, s többek között Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre és Márton László részvételével (Fesztivál Színház, szeptember 20.).
Ha lehet, még kiegyenlítettebben kölcsönös kapcsolatot reprezentálnak majd a zenei programok. Hiszen a fesztivál társalapítója, a Budapesti Fesztiválzenekar két koncertjének zeneszerző főszereplője Liszt Ferenc lesz (Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, szeptember 18. és 19.), s Fischer Iván azzal a német szimfonikus zenekarral, a Konzerthausorchester Berlin remek együttesével is fellép majd, amelynek vezető karmestere 2012 és 2018 között ő maga volt (Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, szeptember 20.). Míg a két kortárs zenei hangsúlyú eseménynek már a címe is sokatmondó: Von Bartók bis Bartók — ezt az utat ígéri az UMZE és a Modern Art Orchestra közös koncertje (Fesztivál Színház, szeptember 17.) — és Berlin—Budapest Lieder — ez pedig a Horti Lilla—Benjamin Appl páros dalestjének elnevezése (Fesztivál Színház, szeptember 19.).
S hogy mindehhez Snétberger Ferencék Itthon — otthon című programja (Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, szeptember 21.) éppúgy szervesen kapcsolódik majd, akárcsak a Bartók zenéjét is feldolgozó elektronikus zenei dj és producer, Henrik Schwarz és az Alma Quartet stílusokat és világokat szintetizáló műsora (Fesztivál Színház, szeptember 18.), azt már talán felesleges is külön említeni.
Ami a fesztivál különösen gazdag film művészeti vonulatát illeti, az Billy Wildernek Molnár Ferenc azonos című egyfelvonásosától kreatívan elrugaszkodó vígjátéka, az 1961es Egy, kettő, három — még éppen Fal nélküli — berlini hajcihőjétől Rainer Werner Fassbinder és Wim Wenders egy-egy emblematikus alkotásáig vezeti el az érdeklődőket: a Maria Braun házassága és a Berlin felett az ég modern kori klasszikusaihoz. Sőt, még ezeknél is tovább, mivel a programon elsősorban filmek révén élhetjük majd át a német-magyar történelmi szinkronitás múlt századvégi nagy pillanatát, vagyis a rendszerváltást.
Szalay Péter 2020-as, egyéni stílusú dokumentumfilmje, a Nincs parancs! ilyenformán az 1989-es határnyitó és faldöntő eufória előzményeit és az ekkor váratlanul döntéshelyzetbe került hétköznapi hősöket mutatja be, míg Wolfgang Becker 2003-as tragikomédiája, a Good bye, Lenin! egyszerre teremti meg a mégoly keserves múlttól is nevetve búcsúzás lehetőségét — és szembesít a szabadság, a szabad élet újfajta nehézségeivel, döntéskényszereivel.