Amikor egy jazzegyüttest négy egyenrangú partner alakít meg, akik általában saját nevük alatt is vezetnek egy-egy zenekart, a formáció gyakran viseli mindegyikük nevét. A Redman-Mehldau-McBride-Blade szupergroupnak, akik november 3-án a Müpában adnak koncertet, máshonnan indult a története.
Organikus fejlődés magyarázza, hogy ez a kvartett olyan tökéletesen szól, ahogy az egymásnak szüntelenül teljes figyelmet szentelő muzsikusok találkozása lehetővé teszi. Nyilvánvaló, hogy az együttes négy abszolút különböző muzsikus személyiség odaadó örömzenéjén alapul.
A szaxofonos Joshua Redman messziről érkezett a jazz világába, hiszen bár távol nevelkedett meglehetősen kusza életű, annak idején Jarrett-tel is együtt zenélő, legendás apjától, és a jogi pályán is elindult, végül mégis a zene útjára lépett. Ott aztán — most már tudjuk — egyenletesebb és magasabb szintű művészi teljesítményt ért el, mint Dewey Redman. Zenekarvezető-szólistaként, saját kompozíciói előadásával egymás után adta ki sikeres, többszörös díjnyertes lemezeit.
Brad Mehldau nem családi indíttatásból, talán inkább olthatatlan kifejezési vágy által ösztönözte választotta a zongorát. Bár egy ideig éppen Jarretthez hasonlítgatták, ma már hozzá mérik a fiatalokat. Kreativitása, ihletettsége, választékossága, elmélyültsége bízvást összevethető a német és francia romantika legnagyobbjaival, akiktől, mint sokszor hivatkozott rá, oly sok inspirációt kap. Műfaji nyitottsága az elektronikus zenéig terjed.
Christian McBride kedves és barátságos, mindig a társaság középpontja. Sokan hallgatják az amerikai közösségi rádióhálózat számára készülő heti jazzműsorát. Ebben szinte valamennyi interjúalany régi kedves ismerőse, hiszen bőgőzött zenekaraikban is. Alig túlzás, hogy a világon mindenkivel játszott már. Hol erőteljessége, hol harmóniai változatossága, hol elragadó szerzeményei miatt érdemes a bőgősre odafigyelni. Nem véletlen, hanem keresettségének természetes következménye, hogy a nyolcvanas évek végén megvalósult első fellépése óta sokszor hallhattuk Magyarországon is — például Chick Coreával, vagy nemrég saját kvartettjével.
A csodadobos Brian Blade a nagyra értékelt, bár már nem aktív Wayne Shorter Quartet tagja. 2011-ben a Müpában egy egészen eltérő műfajban: énekes-dalszerző-gitárosként is bemutatta már sokoldalúságát, Mama Rosa című produkciójának dalait szólaltatva meg. Meglepő pillanatokban szólal meg a dob a keze alatt, mégis alázatosan lendíti előre a zenei produkciót.
Redman mégis első az egyenlők között. Végül is ennek a kvartettnek 1994-ben ő volt a létrehozója és vezetője. A kilencvenes években McBride szerződött Redman zenekarába elsőként, nem sokkal azután, hogy a szaxofonos megnyerte a Thelonious Monkról elnevezett versenyt. Redman és Blade 1990 óta ismerték egymást, és Blade lett a Redman-kvartett bemutatkozó turnéjának dobosa.
Mehldau (aki később Redman ritmusszekciójából többekkel szorosan együttműködött, leginkább például Larry Grenadier bőgőssel) először kísérőzenekar élén lépett fel a szaxofonossal a Village Vanguard klubban. A szupergroup először az 1993-as Newporti Jazzfesztiválon játszott együtt, majd rengeteg meghívást kapott, és 1994-ben készítette el első lemezét (MoodSwing). Redman később azt nyilatkozta, tisztában volt azzal, hogy ilyen kvartettet létrehozni minden zenész életében csak nagyon ritkán adatik meg:
„Mindenkinél jobban tudtam, hogy milyen elképesztően szerencsés vagyok, hogy akár csak egy rövid periódust is együtt lehettem velük”
— mondta egy interjúban.
Jól sejtette: neki is indult akkortájt a másik három fiatal, már nagy figyelemben részesülő fiatal muzsikus, hogy mindegyik saját jogán is bekerüljön a jazz topligájába. A bomba akkor robbant, amikor két évvel ezelőtt újjáalakultak — bár ehhez hozzá kell tenni, hogy Redman és Mehldau többször is együttműködtek időközben — a Müpában is felléptek duóban tizenkét éve. Amikor 2019 szeptemberében három napot töltöttek egy New York-i stúdióban, mindenki hozott szerzeményeket, nemcsak Redman. A huszonöt év szünet ellenére egyetlen próba után összesen két klubestet játszottak, hogy teljesen összecsiszolódjanak, utána már jött is a lemezfelvétel. Csak éppen a világjárvány elsodorta a tervet, hogy ezzel a műsorral turnézzanak.
Árulkodó részlet arról, mennyi ötlet, elképzelés, közös inspiráció van ebben az együttesben: két év után, amikor a turné most végre megvalósul, egyszerűen visszanyúltak a 2019. őszi stúdiófelvételekhez, és választottak hat „kimaradt” számot egy új albumra — ez lett a sokértelmű című, de az újjáalakulásra is utaló LongGone. Mind a hat szám Redman-kompozíció, de mindegyikben van néhány olyan gesztus, amelyet a társaknak tett: a nyugodt, mégis sodró ritmus rejtett címzettje Mehldau, az ironikus hangvételű „diszkós” szerzeményé a mindig jópofa McBride, egy elementáris ritmusváltásé pedig természetesen Blade. A lemezre a szupergroup egyik ritka koncertfelvétele is felkerült, egy 2007-es San Franciscó-i fesztiválról, ahol a közös inspiráció példátlan szintjét nyújtják: izzik a levegő, pedig ők csak együtt játszanak.
