A Literárium január 16-i alkalmának vendége Szvoren Edina lesz. Az írónő tizenkét évvel ezelőtti indulása a magyar irodalom posztmodernen túli korszakára esik, arra az időre, amikor végleg kimerült a nyolcvanas évek szédületes hullámokat vető, epikus áradása.
Bizonytalanság jellemzi ezt az időszakot: az addigi esztétikai gondolkodás elveszti kereteit. A kritikai észjárások elbizonytalanodnak, visszarendeződési fordulat kezdődik. Úgy tűnik ekkor, hogy a kezdeményező ambíciók elapadtak, az írók visszanyúlnak a jól bevált, olykor akár a modernitást megelőző eszközökhöz; a realizmus nem új értelmet nyer, hanem mintegy biztonsági tartalékként ismét bevethető a történetekre vágyó közönség megnyerésére.
Szvoren azonban teljesen más, szuverén utat választ. 2010-ben megjelent Pertu című novelláskötete feltűnő bemutatkozás; minden egyes szövegén érződik, hogy nem kezdő munkákról van szó, hanem alaposan, a molekulákig desztillált prózapárlatokról. Ahogyan egyetlen író, ő sincs egyedül. A hagyomány különböző rétegeibe nyúló gyökerei Kafkáig, Borgesig, Plathig, Örkényig, Hajnóczyig, Carverig, Cortazárig, Bruno Schulzig nyúlnak. Ha írói facebook-profiljában az ismerősök arcképcsarnokát meg kellene szerkeszteni, abból a fentiek nem hiányozhatnának.
Ha pedig a Szvoren-próza tradícióárnyalatainak még mélyebb rétegeit kutatjuk, akkor — és persze Kafka nyomában — Buber Haszid történeteiig is eljuthatunk. Köteteinek háttere sosem változik, az elbeszélések a kimondott mögött a kimondhatatlant, a megragadhatatlant hozzák minduntalan játékba, és Szvoren attól sem tágít, hogy anyagválasztásai jelen idejűek.
„Semmi nincs készen a fejben, a mondat konkrét alakjától függően változik minden. Az én fejemben ugyanis, azt hiszem, nincsen a szövegtestről leválasztható tartalom. Én nem akarok mondani semmit. Az más kérdés, hogy óhatatlanul fogok mondani valamit, ez kikerülhetetlen” – mondja Szvoren Edina.
A distinkciót azonban érdemes nyomatékosítani, hiszen ezzel a Szvoren-novellák eredetisége még erőteljesebb hangsúlyt kap. Az úgymond kortárs matéria, amelyből dolgozik, mondataiban átlényegül, úgy válik könnyűvé, hogy mentesül a földhözkötöttségtől, ám eközben légies terhekkel lesz súlyosabb. Szvoren írói észjárása — jobb híján ez, ami a begyakorolt fogalmi nyelven állítható — a parabolákra jellemző kis áramkörökben otthonos. Pontosan tudja azt, ami nem tudható. A nemtudás azonban semmiféle homályos irányba nem lendül el, megmarad a szikár, jóllehet, fölöttébb poétikus, egyszerre asszociatív és egyidejűleg adatoló prózajellegnél.
