Tudja valaki, hányféle lehet egy pasticcio, azaz „zenei rakott tészta” — olyan mű, amelyet már meglévő kompozíciók tételeiből állítottak össze? Ezt még kiszámolni sem lehet, hiszen ahhoz legalább azt kellene tudnunk, hányféle alapanyag jöhet szóba. Valamivel jobb a helyzet, ha megpróbáljuk kitalálni, hányféle mű állítható össze Haydn száznégy szimfóniájából egy — ilyen alakjában persze korábban sohasem létezett — pasticcio-szimfónia létrehozásakor. Hollerung Gábor karmester ellenállt a kísértésnek, hogy a legnépszerűbb tételekből kreáljon új darabot: négy kevéssé ismert D-dúr szimfóniából (a Hoboken-jegyzék 61., 13., 73. és 53. sorszámú darabjából) állította össze a maga pasticcióját: Vivace — Adagio cantabile — Menuetto — Presto, amelyet a Budafoki Dohnányi Zenekar előadásában április 22-én hallgathatunk meg.
A Budafoki Dohnányi Zenekar hangversenyén az újrafogalmazott Haydn-kompozíció után eredeti alakjában szólal meg Mozart G-dúr hegedűversenye a méltán világhírű litván hegedű- és brácsaművész, a karmesterként is kiemelkedő teljesítményt nyújtó Julian Rachlin tolmácsolásában.
A tizenkilenc éves Mozart, a salzburgi hercegérsek zenekarának koncertmestere 1775-ben előzmények nélkül öt versenyművet írt hegedűre, egymás közelségében. Ismerve hangszeres kvalitásait, lehet, hogy ezeket nem is magának szánta, hiszen a darabok próbára teszik ugyan az előadó művészi képességeit, ugyanakkor kevés lehetőséget kínálnak a virtuóz csillogásra.
Talán az ugyancsak salzburgi hegedűsre, a köztiszteletben álló Antonio Brunettire szabta a művek technikai kívánalmait. Valószínűbb azonban, hogy nem annyira a futamok gyorsaságával és a technikai nehézségekkel akarta elkápráztatni hallgatóit, mint inkább a versenymű műfajának aktuálisabb megoldásaival: a szerenádok, divertimentók, korai klasszikus szimfóniák világát idéző kompozíciós ötletekkel.
Mozart alkotását olyan átirat követi, amely a maga formájában nem kevésbé önálló életet él, mint az eredeti, amelynek nyomán keletkezett. Rogyion Scsedrin Bizet operájának témáira írta legendás Carmen-szvitjét, ily módon ikonikus táncszereppé alakítva át az opera vokális főszerepét. Ahogyan egy operai szoprán Toscát, egy tenor Siegfriedet szeretne énekelni, úgy vágynak a táncosnők Scsedrin Carmenjére — immár évtizedek óta.
„Bizet partitúrája az egyik legtökéletesebb, amelyet valaha is írtak, ezért tartottam a munka során annyira fontosnak, hogy hangszínárnyalatokkal hangsúlyozzam a különbséget átiratom és az eredeti között. Így esett választásom a vonósokra és az ütőhangszerekre”
— írta naplójában az orosz zeneszerző, aki a Carmen-szerepre áhítozó felesége, a világhírű balett-táncosnő, Maja Pliszeckaja (1925—2015) ösztönzésének engedve komponálta a zenekari darabként is népszerű szvitet.
Az 1967-es bemutató vihart kavart. „Ön a spanyol nép hőséből könnyűvérű lányt formált” — nyilatkozta Jekatyerina Furceva, a Hruscsov- és Brezsnyev-éra hírhedt szovjet kultuszminisztere. „Ezzel naivan azt is beismerte, hogy nem olvasta Prosper Mérimée-t” — jegyezte meg Furceváról Scsedrin. Sosztakovics azonban kiállt az általa nagyszerűnek tartott mű mellett, és minden befolyását latba vetette annak elismeréséért. A koncerten tánc helyett Cakó Ferenc izgalmas homokanimációja nyújt a közönségnek vizuális élményt.
