A kortárs magyar irodalom megkerülhetetlen alakja, Oravecz Imre idén ünnepelte nyolcvanadik születésnapját, ez alkalomból köszöntik őt a Literárium Extra november 28-i estjén.
Kevés olyan tollforgató akad, aki lírában és prózában egyaránt maradandót teremt, ám ennél is kevesebb, aki e kétféle alkotói működés területén egyformán meg tudja őrizni szuverenitását, hogy divatokkal mit sem törődve dolgozzék egy életen át. Oravecz Imre stílusát elemzői nemegyszer jellemezték egyediként, sőt egyenesen utánozhatatlanként. Ezt a körülményt ő maga legtöbbször kívülállásával magyarázza: sohasem akart elvárásoknak megfelelni.
Pályáját költőként kezdte: 1968-ban a Költők egymás közt című antológiában Weöres Sándor mutatta be verseit, első kötete négy évvel később jelent meg Héj címmel. Még ugyanebben az évben disszidált: London és Párizs után évekig az Egyesült Államokban élt. Később egy rövidebb magyarországi tartózkodást követően másodszor is elhagyta az országot. Éveken át tanított amerikai egyetemeken, külföldi tapasztalatait később itthon részben tanárként, részben szerkesztőként kamatoztatta — ám ez az élményanyag alkotói életművének formálásában is szerepet játszott: először verseskönyvekben, majd prózában is feldolgozta életének e szakaszát.
Évtizedek óta szülőfalujában, a Heves megyei Szajlán él. Ahogyan Keresztury Tibor jellemezte, „Oravecz egyszerre nagy népi költő és nagy urbánus — otthonosan mozog Szajlán éppúgy, mint Berlinben vagy Amerika metropoliszaiban”. Sohasem vitatta a vele kapcsolatban sokat emlegetett jellegzetességet, a kívülálló státusát, mégis kisebb jelentőséget tulajdonít e körülménynek, mint kritikusai és monográfusai.
„Na jó, el lehet ezt ütni azzal, hogy annyira eredeti vagyok, hogy nem tudnak utánozni vagy folytatni… Nem, hát valószínűleg nem vonzó vagy nem szabványosítható, amit csinálok, nem tudom. De azt hiszem, ez nem olyan lényeges”
— mondta erről egy interjúban.
Verseskötetei egyszerre hoztak számára szakmai és közönségsikert: az 1972-es bemutatkozó Héj után megjelent kötetei (Egy földterület növénytakarójának változása — 1979, A hopik könyve — 1983, 1972. szeptember — 1988, A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása —1994) mind emlékezetes eseménynek számítottak az érzékeny versolvasók világában. A verseskötetek után kifejezetten későn, csak ötvenéves kora után fordult a próza felé (Kedves John — 1995). Bár régóta foglalkoztatta egy regény gondolata, az Ondrok gödrét (2007) végül maga a kezdőmondat ereje indította be, amely után tízéves alkotói periódus következett, hogy megszülessen A rög gyermekei című regényfolyam, az utóbbi évek egyik legnagyobb írói teljesítménye, a Kaliforniai fürjjel (2012) és végül az Ókontrival (2018) trilógiává fejlődő regényciklus. Ebben a kivándorlás jelenségével néz szembe, annak tapasztalatait dolgozza fel. Szólaljon meg lírában vagy prózában, nyelvi világát mindig a legpontosabb megfigyelésekre alapozza, szavai húsba vágnak, legyen a téma egy nyelvét vesztő emigráns kínlódása, az elmúlás tragédiájával való szembenézés és annak természeti képekben való megragadása, vagy éppen a derű pillanatainak érzékeny tetten érése.
