Januárban és februárban négy Woody Allen-filmmel folytatódik a Müpa Filmklub sorozata, amelyek mindegyikét két alkalommal vetítik. A Zeliget január 15-én és 22-én, a Kairó bíbor rózsáját január 29-én és február 5-én, a Hannah és nővéreit február 12-én és 19-én, A rádió aranykorát pedig február 26-án és március 4-én nézhetik meg az érdeklődők.
A nyolcvanas évek elején megint fordul egyet Woody Allen világa. A magánélete is, hiszen a Manhattannel lezárul Diane Keatonnal közös magán- és filmes élete. W. A. életébe és filmjeibe belép Mia Farrow. De ne vesszünk el W. A. szerelmi életének labirintusában! Hagyjuk meg ezt a bulvárnak! Tegyük hozzá, hogy Woody Allen filmbéli hőseinek szerelmi hányattatásai az övéinél lényegesen mélyebbek és bonyodalmasabbak.
Zelig
W. A. a nyolcvanas években készült filmjeiben hátrébb tolja önmagát. (Igaz, az 1980-as Csillagporos emlékekben még ő a vitathatatlan főszereplő.) A lelki jelenségek finom és (ön)ironikus vizsgálata helyébe történetek lépnek. Az új korszak nyitódarabja, a Zelig (1983) olyan ötletet fejt ki, amely nyomokban már eddig is jelen volt munkáiban. Már az 1969-es Fogd a pénzt és fuss! című filmjében is felbukkantak a kamu dokumentumfilmes elemek. A Zelig az elejétől a végéig így építkezik. Műfaja: mockumentary.
Hogy vállalkozása még szemtelenebb legyen, megszólaltatja korának néhány kiemelkedő társadalomtudósát, kritikus/esszéistáját, íróját, akik végtelen komolysággal számolnak be Leonard Zeligről, a „kaméleonemberről”. Zelig nem tulajdonságok nélküli ember, hanem igazi csoda. Testileg-lelkileg azonosul azokkal, akikkel összekerül. Ezt a rendező természetesen korhű dokumentumokkal támasztja alá. Parádés, ahogyan a mesterségesen öregített filmszalagokat összefésüli az 1920-as évek valóságos dokumentumaival. Vicces, olykor meg szívszorító. Egy olyan ember története, aki végletesen alkalmazkodik emberekhez, helyzetekhez — hogy elfogadják, befogadják.
Kairó bíbor rózsája
A Kairó bíbor rózsája (1985) egyik különössége, hogy W. A., az író/rendező nem oszt szerepet önmagára. Hogy is van ez? Woody Allen többnyire általa megjelenített karakterei gyakran a szórakoztatóipar, a filmipar szereplői (író, kritikus, rendező, manager stb.). Ez a film pedig magáról a filmről, a moziról szól. Talán éppen ezért hagyja ki magát, a személyességet történetéből. Az általa felvetett kérdés ugyanis arra irányul, van-e átjárás a valóság és a fikció, az álmok és az álomgyári történések között; hogy mindaz, ami a mozivásznon történik, miként válik gondolataink, életünk részévé. W. A. szabadjára engedi a fantáziáját.
A válság sújtotta 1930-as években járunk. Hősnőnk pincérnő, aki összekuszált életéből a moziba menekül, és belehabarodik egy színészbe. Vagy inkább a szerepeibe? És a csoda megtörténik: Tom Baxter/Gil Shepherd lelép a vászonról. És innen kezdve furcsa dolgok történnek — a vásznon és a valóságban egyaránt. A rendező ez alkalommal lemond a filozofálásról, nem kommentálja az eseményeket. Talán úgy gondolja, mindez a néző feladata. Szóval nekünk kell szembesülnünk az álmainkkal. Analitikusra most nem számíthatunk.
Hannah és nővérei
A Hannah és nővérei (1986) huncut családtörténet, amely két évet ölel fel — elegáns és érzékeny keretbe zárva. A huncutsága is régebbről eredeztethető. A Szerelem és halál végén van egy mókás dialóg Szonja és Natasa között. Natasa elővezeti Szonjának a körülötte dúló követhetetlen szerelmi bonyodalmakat, amire Szonja csak feloldhatatlan logikai levezetéssel képes reagálni. Nos, a bonyodalmak itt sem egyszerűek. Ami végtelenül izgalmassá teszi: az epizódokból észrevehetetlenül sorsok formálódnak. Woody Allen ismét szerepet oszt magára. Elsőre viccesnek tűnő szerepet, hiszen karaktere, Mickey javíthatatlan hipochonder. És kétségbeesett identitáskereső. A már ismerős önirónia itt valahogy mégis embermeleg történetté kerekedik. Talán éppen ez tette W. A. pályafutásának egyik legkedveltebb filmjévé.
A rádió aranykora
A rádió aranykora (1987) másfajta családtörténet. Woody Allen csak a hangját adja hozzá mesélőként. Az 1930-as, ’40-es évek Amerikájában járunk. Egy rendes zsidó család életébe lépünk be. A mesemondó pedig a gyerek Joe — W. A. hangján. Egy kicsit olyan film ez Woody Allen életművében, amilyen Fellininél az Amarcord. Kétségtelen, hogy van egy kis különbség egy emilia-romagna-i katolikus és egy amerikai zsidó család, mispóhe között, de a történet kibontásában sok a hasonlóság. (Kiváltképp, mivel Woody Allen nem is titkolja, hogy Federico Fellini filmjei igen közel állnak hozzá.) Amúgy meg a zsidó családi kalamajkák felvillantása nem idegen Woody Allentől. Igaz, ez ritkán áll össze családtörténetté. (Majd a 2016-os Café Societyben újra találkozhatunk vele.)
Hogy mégis mi az, ami az erőteljes mesélésen kívül közös a nyolcvanas évek filmjeiben? Talán egy újfajta érzelmesség, az együttérzés, a kompasszió. Míg korábban az jellemezte Woody Allen dialógjait, hogy minden érzelemmel teli párbeszédben az utolsó mondat visszavonta/tompította az érzelmességet/érzelgősséget, W. A. új karaktereinél a zárómondat elmarad. Egy kicsit távolabb kerültünk a stand-up comedy világától és a poénözöntől. Cserébe viszont, édes néző, az új karaktereket lehet szeretni, utálni, megkönnyezni. Szeretethajszolók.