Az októberi Aida után februárban az olasz operarepertoár újabb kivételes népszerűségű alapművét kínálja a Nemzeti Filharmonikusok idei évada — ezúttal a Müpával koprodukcióban. Manon Lescaut — ahogy a mű szerzője, Puccini vallott a címszerepről — „biztosan elcsábítja a közönség szívét”.
„Massenet finom társalgási dalműve nem bírt magának sokfelé utat törni; Prévost halhatatlan regénye azonban felgyújtotta azóta egy fiatal olasz zeneköltő képzeletét, akinek ugyane tárgyú dalműve, legalább a torinói sajtó magasztalása szerint, csakhamar be fogja járni az egész világot. A jóslatot természetesen egyelőre egy kis kétkedéssel fogadjuk, de legalább tudomást veszünk róla. A szerencsés zeneköltő Giacomo Puccini.”
1892 februárjában, alig néhány nappal a Manon Lescaut torinói ősbemutatóját követően a Pesti Hírlap írta ezt, naprakész tájékozottsággal és némi érthető hitetlenkedéssel. Mert jóllehet, az utókor szokás szerint mindig okosabb, mint a kortársak, akkoriban nem tűnt indokolatlannak a kétely: kevesebb mint egy évtizeddel Jules Massenet Manonja után valóban érdemes újra megkísérteni a témát? Az is kérdésesnek tetszett, lesz-e valaha világhódító Maestro a harmincas évei közepén járó Puicciniből, akit az ifjú olasz operaszerzők, a Giovane Scuola mezőnyéből ekkor több nemzedéktársa is jócskán megelőzni látszott.
A hányatott életű francia literátor, Antoine François Prévost d’Exiles teremtménye, Manon Lescaut azonban fényesen meghálálta a bizalmat a komponistának, aki az első pillanattól szent meggyőződéssel vallotta: „Manon olyan hősnő, aki […] egészen biztosan elcsábítja a közönség szívét.” Puccini persze korántsem elsőként ismerte fel a vonzerőt, amely a 18. századi regényalak sajátja, hiszen Manon és Des Grieux lovag szerelmi történetének már Massenet előtt is akadt zenés színpadi feldolgozása. Csakhogy az olasz zeneszerző meggyőződéssel vallotta: „egy ilyen asszonynak egynél több szeretője is lehet”. Az opera pedig, amelynek megszületése körül vagy fél tucat hivatásos és önjelölt szövegkönyvíró bábáskodott, végre meghozta Puccini számára a nagy áttörést. Olyannyira, hogy a Manon Lescaut sikerét követően immár a magyar sajtó java sem kételkedett tovább, készséggel ismerve el (többek közt a fent idézett Pesti Hírlap hasábjain): „Puccini igazi zenei titán.” A Manon Lescaut-val való megismerkedés, alig egy évvel a torinói ősbemutató után, 1894 tavaszán Budapesten is igazi szerelem volt első látásra — illetve első hallásra. Hajszálra olyan, akárcsak Des Grieux találkozása az első felvonás kezdetén az arrasi postakocsiból kiszálló „tündérszép ábránddal”: „Ily földöntúli szép lányt / Szem még nem látott!” (Nádasdy Kálmán fordítása)
Jó eséllyel ilyen lenyűgöző találkozást ígér most a Káel Csaba rendezésében pódiumra kerülő, félig szcenírozott produkció is, amely egyszersmind a Nemzeti Filharmonikusok korántsem előzmények nélküli, ám mostanában újra határozottan megnyilatkozó operai elkötelezettségének újabb érzékletes bizonysága. (Gondoljunk csak Kocsis Zoltán hiánypótló és felfedeztető erejű Richard Strauss-sorozatára, vagy A kalóz című Verdi-opera bicentenáriumi előadására!) Massenet Werthere és az Ys királya című Lalo-különlegesség nyomában Puccini művét is Vashegyi György vezényli, újra bizonyítva, hogy a karmesternek érdemes időről időre kilépnie egyik legsajátabb és szívének méltán oly kedves közegéből, a francia barokk világából.
A főszerepekben válogatott nemzetközi előadógárdával találkozunk. Az operairodalom kitüntetetten ikonikus szoprán címszerepét az olasz Monica Zanettin alakítja. Ő ma Puccini hősnőinek egyik legkeresettebb megformálója szülőhazájában és Európa-szerte egyaránt, aki Manon, Tosca és Cso-cso-szán mellett Aida szólamának is ünnepelt tolmácsolója.
A Manon Lescaut körül keringő, vonzásának ellenállni képtelen férfiak közül Renato Des Grieux szerepe az emelkedő csillagú baszk tenornak, Andeka Gorrotxateginek jut. Ő 2011-ben Pinkerton sorhajóhadnagyként debütált, és azóta a nápolyi Teatro San Carlóban éppúgy számítanak értékes közreműködésére, mint a drezdai Semperoperben vagy épp Sydney operaházában.
A címszereplő másik megbűvöltjét, a korosodó és dúsgazdag adóbérlőt, a megalázottságában kegyetlen bosszút álló Geronte di Ravoirt a budapesti születésű basszus, Sebestyén Miklós állítja elénk, a hazai énekestársadalmat képviselve, ám egyúttal a milánói Scalától a New York-i Metropolitan Operáig elérő nemzetközi sikerek birtokosaként. Hozzá hasonlóan ismerősként köszönthetjük Manon bátyjának alakítóját, a MET-ben szintén megfordult román baritont, Serban Vasilét is, hiszen ő 2022-ben a Müpában szerepelt a Nemzeti Filharmonikusok egy korábbi olasz operaprodukciójában, A trubadúr Luna grófjaként lépve a közönség elé.