Ha beesnénk a moziba egy vetítés kellős közepén, vajon felismernénk-e, hogy Woody Allen filmje pereg előttünk? Valószínűleg igen. Hogy miből? Hát abból, hogy egyszerre csak megjelenik a vásznon a jellegzetes figura. De ha Woody Allen nem is játszik minden filmjében, vannak olyan motívumai, fogásai, amelyek összetéveszthetetlenné teszik. Erről meggyőződhetünk a Müpa Filmklub Woody Allen-sorozatának keretében, ahol márciusban és áprilisban három újabb film kerül vetítésre.
Szóba kerül egy – vagy több – analitikus/agyturkász, gond van az autókkal, egy hullámvasút tövében találjuk magunkat, felbukkan egy rabbi, elmélkednek a szexről még ha nem gyakorolják is. Hosszú lenne a lista, de feltétlenül szerepelne rajta az átjárás. Woody Allen ugyanis könnyedén mászkál stílusok, műfajok, történetmesélési módok között. (Ezt ugyebár csak akkor észleljük, ha egynél több filmjét láttuk.) Az egyes filmeken belül is ott van az átjárkálás. A szereplők a kitalált történetekből/világokból átlépnek a valóságba. És vissza. A New York-i történetek (1989) című film Woody Allen által írt, rendezett és játszott epizódjában átjáró nyílik a földhözragadt valóság és valami irracionális izé között. Megesik nála máskor is ilyesmi: egy film szereplője lelép a vászonról, a bejárati ajtón személyesen kopogtat a Halál, egy asszony láthatatlanná válik, egy szellem igazítja útba az újságírót, időugrást hajtunk végre az avantgárd korának Párizsába stb. A New York-i történetek antológiafilm a kor három filmes nagyságától (Martin Scorsese, Francis Coppola, Woody Allen). A vállalkozás eredményességét hadd ítéljék meg a nézők. Woody Allen darabja (Oedipus Wrecks) egyértelműen kapcsolódik korábbi és későbbi családtörténeteihez. Ez leginkább az „anya csak egy van – és néha még az is sok” változat.
Hatalmas Aphrodité
És Oidipusz visszatér! Kicsit másként. A Hatalmas Aphrodité (1995) ugyanis belekóstol az antik görög dráma bőségtáljába. Átjárás természetesen van. Az amfiteátrumban zajló dráma(paródia) olykor összecsúszik a valósággal. A jósokat és jóslatokat természetesen nem lehet kihagyni. Hogy aztán a nagyérdemű néző és a főhős Kaszszandra vagy Teiresziász dramaturgiai sejtéseit fogadja-e el? Zeusz tudja. Meg Woody Allen, aki ez alkalommal is megcsillogtatja az óvilág művészetében való jártasságát – illendő iróniával. Végy egy tehetős és sikeres New York-i házaspárt. Szeretnének gyereket, de a feleség (Helena Bonham Carter) sűrű tennivalói, karrierépítése és egyebei mellett nem igazán tud időt szakítani egy gyerek kihordására. Marad az örökbefogadás. És az adoptált kisfiú eredetének titka. Hát akkor hallgassuk meg, mit is mond a kórus és lesz-e deus ex machina. (Nyugi, lesz!).
Agyament Harry
Az Agyament Harry (1997) is epizodikus szerkezetű antológiafilm – meg mégsem az. Hősünk, Harry Block (Woody Allen) ismert író, akit egykori egyeteme szeretne kitüntetni, noha az író és a tanintézet közötti viszony egykoron nem volt felhőtlen. Ahogy ez gyakran megesik Woody Allen filmjeiben, a történetek itt is egymásba folynak. A főszál maga az utazás az egyetemre, az út megszervezése, az útitársak fellelése. Csakhogy meghasonlásban, alkotói válságban lévő író-utazónk mintha 20. századi Szindbád lenne, mert a film egymásba kapcsolódó, egymásból következő mesék láncolata. Ezeregyéjszaka? És akkor Woody Allen valamiféle Seherezádé lenne, akinek muszáj mesélnie? Elmeséli Harry történetét, aki elmesélte a házasságai történetét, analitikusai, feleségei kalandjait és minden mást? Olykor pedig szóba elegyedik saját teremtményeivel.
Woody Allen filmjeiben többször is felbukkan az alkotó és az általa teremtett világ viszonya. Hogy mennyiben hasonlít a valóságra, s hogy ez a valóság hogyan alakul át, amikor művé válik. És hogy a művek milyen hatással lehetnek a való életre. Manhattan, Csillagporos emlékek, Kairó bíbor rózsája… Átjárkálások.
A világ második legjobb gitárosa
Woody Allen kedves korszaka a harmincas évek eleje. El kell ismernünk, jó választás. Mutatós ruhák, parádés enteriőrök, szépséges gépjárművek (amelyeket talán kevésbé utál, mint a korszerűbbeket), dilinyós tánchóbortok és jazz. Már a Zeligben is boldogan fürdőzött benne. A világ második legjobb gitárosa (1999) ugyanaz – színesben. Ráadásul Woody Allen visszatér a mockumentary, az áldokumentumfilm műfajához. Igaz, a Zelig a kaméleonember történetének kvázi dokumentumfilmes feldolgozása, A világ második legjobb gitárosatúllép ezen a nyelven, s már-már életrajzi filmmé kerekíti Emmet Ray, a sosemvolt gitárzseni históriáját.
Na jó, azért néhányan tanúskodnak Emmet Ray létezése mellett. Itt van például a film legelején egy neves muzsikus, bizonyos Woody Allen. Tegyük hozzá, hogy a film nem egyszerűen színes, hanem kiszínezett történetek, töredékek elegye. (Aprócska kacsintásokkal, hiszen Hattie figurája Woody Allen kedves rendezője, Fellini világát idézi.) És azt is illendő megjegyeznünk, hogy Woody Allen kamu életrajzi filmje szemtelenül pingálja át a műfaj képét. A Sean Penn által alakított csúcsgitárosról ugyanis semmi jót nem lehet elmondani a gitárjátékán kívül. Alkoholista, strici, szoknyapecér, hazudozó alak, aki mindenkit átver. És közben lúzer. Erőszakos fráter. De gitározni azt nagyon tud. És a játékával olyanokat is képes megragadni, akik nem nagyon értenek a zenéhez. Vajon nem ezt műveli velünk Woody Allen is? Sebaj, jólesik.