Van egy szint, a jelentős előadók fölött s messze túl a frissen kikiáltott sztárok szféráján, ahol a legválogatottabb művésztársaságot lelni. A közönségnél talán csak a koncertszervezőket izgatja jobban a kérdés: kik is a valódi világklasszisok? A Müpába idén tavasszal több olyan előadó is érkezik, aki minden kétséget kizáróan magáénak tudhatja ezt a címet. Március 29-én Philippe Jaroussky, Francesco Corti és a Freiburgi Barokk Zenekar adja elő Bach Máté-passióját, május 7-én Iveta Apkalna és Boldoczki Gábor közös kamaraestjére kerül sor, május 9-én Diana Damrau operettestjét, május 31-én pedig Yuja Wang szólóestjét hallgathatjuk meg.
Ők ugyanis azok a muzsikusok, akiknek fellépéseit jószerint hirdetni sem szükséges, mert a jegyek mindenképpen jó előre elkelnek. S ha azért mégis reklámozzák a koncertjeiket, a hírverés jobbára inkább az intézményi presztízs fokozását, mint a közönségszervezés munkáját kívánja elősegíteni. A Müpa jelenét és közeljövőjét, idei vendégjárását áttekintve sem nehéz azonosítani e szűk elit képviselőit, akik kikezdhetetlen művészi rangjuk mellett előszeretettel visszalátogató fellépőkként is megőrzik vonzerejük érintetlenségét. Gondoljunk csak a zongorista Víkingur Ólafssonra, aki legutóbb 2023 novemberében járt nálunk, vagy kolléganőjére, Yuja Wangra, akit 2013-ban még Kocsis Zoltán hozott el először hozzánk, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumára.
De hát milyen erények, készségek és hozzáadott értékek biztosítják a világklasszis rangot, amely magában foglalja a nagy művész és az eleven média- és közönségmágnes ismertetőjegyeit is? Az érthető és bocsánatos módon majd’ mindig a külsőségeken megakadó első pillantás talán a profi személyes marketinget vélné meghatározó elemnek, visszaemlékezve, mondjuk, Yuja Wang mindenkor dekoratív fellépőruháira vagy akár izlandi pályatársa összetéveszthetetlen szemüvegkeretére.
A könnyű felismerhetőség bizonnyal közrejátszott mindkettejük pályafutásának fölívelésében, ahogyan jó eséllyel a lett orgonista, Iveta Apkalna fotogén szőkeségének is juthatott hasonló szerep a világjáró muzsikussá válás első szakaszában. Csakhogy a portréfotókról könnyen azonosítható imázs önmagában senkit sem tehet jelentős előadóművésszé, világklasszissá pedig pláne nem. Ahhoz, és erre jó példa mindhárom említett billentyűs muzsikus, egészen virtuóz technikára, a közönség lelkét megmozgató fantáziára és eredetiségre van szükség. És még valamire: a jelentékenység egyértelmű kisugárzására, ami még véletlenül sem tévesztendő össze a szépséggel, a hamvas ifjúsággal, a fizikai vonzerővel. Vagyis arra, amit a néhai jeles zeneesztéta, és mindig bölcsen értékelő Ki mit tud?-zsűritag, Pernye András így fogalmazott meg: „Ha a nagy művész bejön – a világ megváltozik. (Ha nem változik meg, nem nagy művész.)”
Ilyen, ha értelemszerűen nem is világmegváltó, de a világot egyetlen este erejéig igenis megváltoztató módon lépnek pódiumra az igazi klasszisok. Ahogyan azt nemrégiben a Chicagói Szimfonikus Zenekar koncertjén a 82 esztendős Maestro, a patríciusi megjelenésű Riccardo Muti bejövetele pillanatában megtapasztalhatták a szerencsések. Ahogyan Víkingur Ólafsson mindahány fellépésén már a kezdet kezdetén megteremti azt az erős áramkört, amely összekapcsolja egymással barokk és impresszionista komponisták műveit csakúgy, mint magát az előadót és a nézőtéren helyet foglaló jegytulajdonosokat. Ahogyan Iveta Apkalna uralja fölényesen a hangszerek királynőjét és több évszázad orgonairodalmát. Vagy ahogyan Yuja Wang már voltaképp a puszta megjelenésével garantálja, hogy egészen valószerűtlenül bravúros zongorázásnak lehet fül- és szemtanúja mindenki, aki csak bejutott a koncertjére.
Mert ilyen kivételes dolog világklasszisnak lenni. És ilyen rendkívüli élményt ígér őket meghallgatni a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.
