A West Side Storyt 1957 késő nyarán állították színpadra, elébb Washingtonban, majd Philadelphiában, ugyanezen év kora őszén pedig a Broadwayn. A zenés-táncos darab filmváltozata négy évvel később született meg Robert Wise és Jerome Robbins rendezésében, a főszerepeket Natalie Wood és Richard Beymer alakította. A hidegháborús viszonyokhoz képest innentől tényleg csak szemvillanásnyi idő, röpke tizenkét év telt el, amíg az egyébként tíz Oscar-díjjal jutalmazott alkotás keresztülcsusszant az aczéli kultúrpolitika útvesztőin, és itthon is forgalmazni kezdték. Hogy milyen megfontolásból, az megfejtésre váró rejtély.
Ennél is nagyobb talány azonban, legalábbis számomra, hogy miként cselezte ki a film az otthoni szelíd, de rendkívül következetes cenzúrát. Filmeket nővéreim és én csakis úgy nézhettünk, ha azokat szüleink előzetesen megtekintették, és úgy ítélték meg, hogy az adott alkotás nem hat kedvezőtlenül zsenge erkölcseinkre. (A két, akkoriban létező csatorna műsorfolyamának jelentős része ismétlésekből állt, így ez nem volt bonyolult feladat.)
Ehhez képest a West Side Story! Fiatalok rendetlenkednek, mit sem hallgatva a szülői szóra. Meg csókolóznak! Verekednek! Telefirkálják a falat azzal, hogy a rivális banda, a Cápák büdösek! Szerelem, halál, bosszú, anarchia – mint egyébként a világirodalom szinte összes jelentős alkotásában. Meg persze csipetnyi giccs és pátosz, amivel a legnagyobbak is éltek, például az alkotás forgatókönyvéért vastagon felelős William Shakespeare és az ő Rómeó és Júliája.
Az ősbemutatótól 67 évnyi és bő 8000 kilométernyi (légvonalban mért) távolságban szeptember 1-jén újra megszólalnak a darab zenéjét szerző Leonard Bernstein dalai Szőke Nikoletta, Gájer Bálint & a Danubia Zenekar előadásában a Müpában. Nyugodtan kijelenthetjük, a Maestro a jelek szerint nagyobb karéjt szelt magának az örökkévalóságból, mint amennyi a legtöbb földi halandónak kijut.
A koncertről további információ itt érhető el.
