Ha már a blog külön figyelmet szentel a kortárs illetve ismeretlenebb operák bemutatásának, akkor az utóbbi évtizedek (és napjaink) egyik legsikeresebb amerikai komponistájáról is szót kell ejtenünk: a mai opusz Philip Glass Einstein on the beach című opera-szerű-alkotása.
Philip Glass a tavalyi gyűjtésben is előkerült, mikor is egy Whisky Glass-szal (pun intended) a kezében pózolt, hogy pénzt gyűjtsön Akhnaten című operájának bemutatójához. (NB: a New York-i Metropolitan Opera szenzációsan újította fel az alkotást, melyet nemrég közvetítettek a Met HD sorozat keretében.) Hírnevét első sorban filmzenéinek, ezek közül is a hatalmas sikert aratott Koyaanisqatsinak köszönheti, de az idén 82 éves zeneszerző műveinek listája olyan hosszú, hogy a Wikipédia külön szócikket szentelt neki. A filmzenék mellett a színház világát is meghódította, ez pedig leginkább Robert Wilson rendezővel való termékeny együttműködésének köszönhető. Kettejük monumentális, úgynevezett „Portré” trilógiája, a Gandhi életét feldolgozó Satyagraha, a már említett Akhnaten, és az Einstein on the beach. A három opera közül a legkorábbi, 1976-os a mai, a másik két darabhoz képest gyakorlatilag nincsen cselekménye. Összesen kilenc darab 20 perces jelenetből áll, melyeket rövid közjátékok, „knee play”-ek kötnek össze. Az öt rövid átvezetés úgy kapcsolja össze a jeleneteket, mint a térd a láb két részét.
Filozofikus, nemde? Az egész, öt órás darab hasonló szellemben fogant, mely hosszánál fogva úgy született, hogy bárki szabadon járhat-kelhet alatta – ugyanis szünet nélkül kell előadni.
A teljes, majd’ 5 órás opera:
https://www.youtube.com/watch?v=CuFE6CPRj-8
