A koronás fők birodalmából nem maradhat ki Bartók Béla egyetlen operája, A kékszakállú herceg vára, melyben nem is egy, hanem minimum három korona található. Librettóboncolgatás következik.
Az igaz történeten alapuló, és számtalan változtatáson átesett Kékszakállú történetből írt egyfelvonásost 1911-ben fejezte be Bartók, ősbemutatójára azonban csak 1918-ban került sor.
Balázs Béla, a mű librettistája Kodály Zoltánnak és Bartók Bélának is felkínálta archaizáló nyelvezetű misztériumjátékát, s bár Kodály Bartókkal ellentétben nem lelkesedett a szövegért, a bemutató után elismerően írt barátja operájáról.
„Bartók zenéjét ma sem a közönség, sem a kritika nem látja már annak a hét zárt ajtajú várnak, aminek látta még tíz éve, de még mindig kevesen tudták követni azon az úton, melyet régi alapon álló kereséstől a maga megtalálásáig megtett. Eddigi ellenzői is kénytelen-kelletlen elismerik kitaláló képessége gazdagságát, zenekara egyéni színét, színeinek a gondolatokkal együtt születettségét, gondolatainak szigorúan szerves összefüggését.”
E szavakkal kezdi Nyugatban közölt kritikáját. Itt azért érdemes elgondolkodni, hogy vajon a Bartók zenéjét jelképező hét ajtó közül mennyi maradt valóban nyitva, illetve csukódott be a cikket követő évtizedekben, de ami biztos, hogy az operában mind a hét feltárult.
Szigorúan a librettót tekintve pedig minimum három koronát találunk az operában, a kincses kamrákban koronákat fedez fel Judit, a Kékszakállú herceg újdonsült felesége. Később pedig, miután a hetedik ajtó mögött férje régi kapcsolatairól érdeklődik, a herceg egy ezüst és egy arany koronás asszonyt mutat be, majd Judit fejére helyez egy gyémántkoronát. Hogy a harmadik régi asszonynak miért nem jutott királyi fejdísz, csupán barna búpalást, nos, ez rejtély marad.
